Álom New York-ban /Novella, 2. rész/

 Sziasztok:)

Itt is a második része a GO1DEN ticket-es novellának. :)

Csak úgy megjegyzem, hogy eredetileg összesen két részes lett volna, csak hát egy kicsit elragadtattam magam, szóval... maradjunk annyiban, hogy egy héten belül érkezik a harmadik rész... :)

Millió puszi<3

http://www.youtube.com/watch?v=E1W5lFW-vUY

-          Szóval… nem bunkóságból, de… miért is vagy itt? – emeltem rá a tekintetem, miután percekig csendben figyeltük a forró csokinkból a jeges éjszakába felszálló gőzt. Annak ellenére, hogy egy vastag paplant tekertem magam köré, hogy ne fázzak az apró erkélyen ülve, így is igyekeztem a forró bögrémet a lehető legközelebb tartani magamhoz. Mert, lássuk be, így is befagyott a seggem.

-          Hát én csak… gondoltam, ne legyél egyedül – villantott felém egy sármos félmosolyt, mire halványan elmosolyodtam. Na, persze. Hiszi a piszi. Vagy mi.

-          Őszintén sajnálom, de rossz híreket kell közölnöm. Flor, igen, a dögös barátnőmet Flornak hívják, több mint fél éve kiegyensúlyozott párkapcsolatban él.

Arra számítottam, hogy ezt meghallva egészen egyszerűen felpattan, majd egy lenéző pillantást küldve felém elvonul a saját szobájába. Elvégre elég egyértelműen csak ezért volt itt. Ehelyett egészen egyszerűen csak sóhajtott egyet, majd a levegőt kiengedve kissé arrébb fújta a szemébe lógó haját.

-          Jellemző – dörmögte még a szokásosnál is mélyebb hangon, majd egy szomorkás mosolyt küldött felém – De köszönöm, hogy nem hagytál reménykedni.

-          Nincs mit – vontam meg a vállam egy kissé furcsa pillantást küldve felé – Szóval ne aggódj, nem sértődök meg, ha most elmész aludni, vagy valami. Gondolom, van jobb dolgod is, mint velem beszélgetni, ha már egyszer kiderült, amit tudni akartál.

-          Na igen, mert a hírességek nyilván nem keveredhetnek földi halandókkal, és egyébként is szükségem van a szépítő alvásra – hajtotta le a fejét.

-          Ja, valami ilyesmi – bólintottam összeráncolt szemöldökkel.

-          És ha azt mondom, inkább maradnék, kidobsz? – fúrta belém kíváncsi pillantását. Egy pillanatra meghökkentem, aztán megráztam a fejem, és elmosolyodtam.

-          Legalább lesz más társaságom a forró csokin kívül is – emeltem felé a bögrémet, mire elvigyorodva odakoccintotta hozzá az övét.

Egyikünknek sem volt mit mondania, inkább csak élveztük a csendet, amit ugyan néha megzavartak az autók dudálásai, de a csillagos ég látványa ezért tökéletesen kárpótolt.

-          Hogy-hogy nem hallani a rajongóitok sikítását? – fordultam felé hirtelen, mikor rájöttem, miért tűnik nekem ilyen csöndesnek a környék.

-          Miért sikítoznának ok nélkül? Most egyikük sem lát minket, így miért ne maradnának csöndben? Amúgy meg éjfél múlt… gondolom azért sokakat hazazavartak a szüleik – vonta meg a vállát.

-          És ez nem furcsa? Mármint, nem tudom, hogy tudtatok ehhez hozzászokni?

-          Nekünk már ez az életünk. Ezek a mindennapjaink. Kénytelenek voltunk hozzászokni, különben már rég beleőrültünk volna.

Figyelmesen tanulmányoztam a kérdésemnek hála zárkózottá váló tekintetét, a kissé ideges rángást a szeme alatt, és rájöttem, neki most a legkevésbé sincs arra szüksége, hogy ugyanazokról a dolgokról beszélgessünk, mint amikről ő az interjúk keretében nap-mint nap társalogni szokott. Hirtelen megláttam benne azt az elveszett lelket, az ártatlan kisfiút, aki próbál kiszabadulni a kalitkaként körülzáródó csillogásból. Aki csak egy hétköznapi ember, pont, mint bárki más. És tudtam, nagyon kevesen vannak, akik valaha is meglátták benne ezt. Hiszen ő csak egy sztár, akitől mindig mindenki akar valami. Legyen ez akár a hírnévvel kecsegtető barátság, vagy egy szimpla autogram, egy közös kép, egy együtt töltött forró éjszaka, ami után majd büszkén hirdethetik, hogy ők bizony lefeküdtek a nagy Harry Styles-al. És hirtelen rájöttem, hogy ez így nagyon nincs rendben.

-          Oké, tekerjük vissza az időt, és kezdjük előröl. nem ismersz, ahogy én sem ismerlek téged. Ez egy új kezdet lesz. És ami ezen az erkélyen történik vagy elhangzik, az ezen az erkélyen is marad, és ezen a hotelszobán kívül meg sem történt. Szóval, én Liz vagyok, Budapestről jöttem, és fél évig vagdostam magam – nyújtottam felé a kezem, miközben felhúzott szemöldökkel néztem rá. Ajkaim szinte észrevehetetlenül remegtek, ahogy arcvonásainak változását figyeltem. Először kíváncsi volt, majd gyanakvóan mért végig, végül, több mint fél perc feszült csönd után halványan elmosolyodott, és kezét előrenyújtva megrázta az enyémet.

-          Harry, Cheshire-ből jöttem, és az évek során elvesztettem a bizalmamat másokkal szemben.

A megkönnyebbülés hatalmas hullámokként öntött el, mikor rájöttem, hogy benne van a játékban.

-          És mégis mivel érték el az emberek, hogy ne tudj megbízni bennük?

Szemében még mindig láttam a gyanakvást, amit meg is tudtam érteni, hiszen szerintem évek óta nem volt egy olyan beszélgetése a családján, és a bandán kívül bárkivel, ami aztán végül ne végezte volna a neten.

-          Ha elmondom, te is elmondod, hogy miért csináltad? – húzta fel a szemöldökét várakozóan, mire egy pillanatnyi habozás után bólintottam – Akármikor akármit mondok is el akárkinek, az biztos, hogy nem marad köztünk. Soha nem tudhatod, hogy ki közeledik hozzád azért, mert tényleg érdekled őt, vagy azért, mert a hírnevedet akarja. Esetleg a piszkos kis dolgaidat kihirdetni. Még egy normális párkapcsolatom sem lehet, mert félek, ha véget érne, utána a fél világ megtudná mindazt, amit én csak annak az egy lánynak mondtam el. Tudod mikor állítottak meg az utcán utoljára csak annyival, hogy megkérdezzék, mennyi az idő? Ha ezt megtennék, ez akkor is csak a kezdő kérdés lenne. Utána jönne a többi. Kérhetek egy autogramot? És egy közös képet? És akkor szerencsém van, ha megúszom ennyivel, és nem kérdeznek rá a szexuális szokásaimra. Ne érts félre, imádom a rajongóimat, de az, hogy csak akkor tudhatom biztosra, hogy a titkaim titkok maradnak, ha magamban tartom őket, nem normális. Persze, erre mondhatnád, hogy ott van a családom, de ők általában baromi messze vannak tőlem, hiszen folyamatosan utazok. A fiúkat meg nem nyaggathatom folyton a gondjaimmal, hiszen nekik is megvannak a sajátjaik, ráadásul még ha el is kezdené valamelyikünk elmondani a problémáit, egészen egyszerűen arra sem lenne időnk, hogy tanácsot adjunk. Annyira rohanunk mindig, hogy az alváson, és az alapvető szükségletek elvégzésén kívül egészen egyszerűen semmire nincs időnk. Már ha egyáltalán ezekre van. És én amúgy nem ilyen vagyok. És… érted? - nézett rám kissé kétségbeesetten.

-          Szívesen mondanám, hogy tudom, miről beszélsz, de engem az emberek általában messziről kerülnek, de ha ez segít, az én osztálytársaim is mindig csak akkor jönnek oda hozzám, ha le akarják másolni rólam a matekleckét – vontam meg a vállam, mire elmosolyodott – De a helyzet az, hogy elképzelni sem tudom, milyen lehet így élni, viszont azt tudom, hogy én ezt nem bírnám sokáig. Szóval tisztellek és felnézek rád, amiért te ezt így bírod. És hidd el, egyszer találkozni fogsz a tökéletes lánnyal, aki előtt egyetlen titkod sem lesz, és akiben megbízhatsz annyira, hogy tudod, soha nem mondaná el a dolgaidat senki másnak – mosolyodtam el, mire elvigyorodott, majd kissé elkomolyodva felém biccentett.

-          És most te jössz. Mégis mi történt, amiért úgy érezted, bántanod kell magad? – ráncolta össze a szemöldökét, miközben aggódva méregetett. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam összeszedni magam, hogy rendezhessem a gondolataimat. Hiszen eddig ez egy olyan dolog volt, amit senkinek nem mondtam el. Végül mély levegőt vettem, és belekezdtem.

http://www.youtube.com/watch?v=5ll3QMgr67U

-          Ez most hihetetlenül gyerekesen fog hangzani. De Floron kívül soha, egy barátom sem volt, vele is még az óvodában ismerkedtem meg, és az évek alatt a barátságunk azért eléggé meggyengült. A szüleim három éve elváltak, bár lehet, hogy így jobban jártam, hiszen előtte a veszekedésük hangjára aludtam el, és ébredtem. De mégis, azért a tudat, hogy egy szerelem még több mint húsz év után is csődbe mehet, hogy annyira megváltoznak az emberek, hogy már nem is látják meg a másikban azt, akibe beleszerettek, belülről szinte szétszakított. Florral nem tudtam erről beszélni, hiszen neki tökéletes családja van, ahol mindenki szeret mindenkit, és nem hiszem, hogy megértette volna, mit érzek. Közben anyámék külön is költöztek, én maradtam anyukámmal, a bátyám meg apukámhoz került, így pluszban a mi kapcsolatunk is eléggé meggyengült, hiszen csak hétvégenként láttuk egymást. Az iskolában mindenki messziről került, mivel én voltam az a tipikus különc, a csöndes, könyvmoly lány, aki régi, kifakult ruhákban jár, mert az anyjának nincs pénze másra, aki soha nem sminkeli magát, és akinek a haja sincs tökéletesen beállítva. Mivel nem volt más dolgom, ezért szinte állandóan vagy tanultam, vagy olvastam, amivel még inkább kiérdemeltem a többiek utálatát. Egy idő után az a sok ítélkező szempár, a csípős megjegyzések, és a hátam mögötti sugdolózások egyszerűen felgyülemlettek, aminek a tetejében még azt is végig kellett néznem, ahogy az anyám heteken keresztül nem volt hajlandó kimászni az ágyából. Én vettem rá, hogy egyen, én ültem mellette, és simogattam a kezét egészen addig, amíg el nem aludt, tulajdonképpen én vettem át a szülő helyét. Szinte természetesnek tűnt, hogy nap, mint nap fájdalmat okozzak magamnak, hiszen így ha a lelkit nem is, de a fizikai fájdalmat kontrollálni tudtam. És így szoktam rá az önvagdosásra – mosolyodtam el halványan. Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni, de nem akartam, hogy Harry ezt meglássa, így lehajtva a fejem hagytam, hogy a hajam eltakarja az arcomat. De a görcsös rázkódásomat sajnos nem tudtam elrejteni.

-          Hé – hallottam magam mellől Harry suttogását, majd két kart éreztem a vállam körül – Nincs semmi baj, oké? – kezdte el simogatni a hátam ütemesen, miközben hagyta, hogy a fejemet a vállába fúrva összevizezzem a pulcsiját. Percekig ültünk így, csendben, miközben néha, mikor érzékeltem a külvilágot is, rájöttem, hogy már nem én vagyok az egyedüli, aki remeg.

-          Sajnálom – húzódtam el tőle, miközben az ő szintén könnyes arcára néztem. Egy pillanatig szótlanul figyeltük egymást, majd szinte egyszerre nevettük el magunkat.

-          Két ennyire szánalmas embert, mint mi vagyunk – ült vissza a mellettem levő székbe még mindig nevetve, mire helyeslően bólogatni kezdtem. A fiú, aki nincs megelégedve a tökéletes életével, és a különc nyomi. Bájos, nemde? Lassan alábbhagyott a nevetésünk, és már csak magunkban mosolyogva néztünk felfelé, próbálva átlátni a szürke szmogon, ami a város fölé telepedett.

-          De már nem csinálod, ugye? – nézett rám hirtelen elkomorodva, mire kissé lehajtottam a fejem.

-          Nem. Anyám fokozatosan rendbejött, majd mikor már szinte teljesen jó volt, meglátta a sebeimet, és elküldött pszichológushoz. Aki belém verte, hogy az élet szép, és ezekre a dolgokra még csak gondolnom sem szabad – vontam meg a vállam halványan elmosolyodva – Azóta próbálom pozitívan nézni a dolgokat, és már nem is bánom, hogy egy különc könyvmoly vagyok. Őszintén, még jó is, hogy nem kell beszélgetnem azokkal a seggfejekkel. És különben is, most épp álmaim városában vagyok, holnap van a szülinapom, és talán ennek az utazásnak köszönhetően ismét közelebb kerülhetek Florhoz. Bár eddig nem úgy tűnik, de ki tudja?

-          Holnap van a szülinapod? Hűha, és hogy ünnepled? – húzogatta a szemöldökét vigyorogva.

-          Lehetőleg sehogy. Már az is egy ajándék, hogy itt lehetek. Bár Flor férfi sztriptíz táncosokat akar hívni, de őszintén remélem, hogy nem teszi meg. Nem akarok semmi nagy felhajtást.

-          Ne már, Liz. New Yorkban vagy, ahol senki nem ismer, és senki nem tudja, hogy egy nyomi vagy. Nem mondod komolyan, hogy egy icipicit sem akarsz bulizni? – emelte fel a kezét, majd ujjaival megmutatta nekem, hogy mit is ért icipici alatt.

-          És mégis hova mehetnék bulizni? Ugyan, kétlem, hogy jól érezném magam, ez nem az én világom – vontam meg a vállam zavartan, a cipőmet bámulva.

-          Ugyan. És tudod mit? Mi is el akartunk menni bulizni, mi lenne, ha velünk tartanál? – húzta fel a szemöldökét vigyorogva.

-          Testőrök kíséretében egy adag sikítozó rajongóval körülvéve? Kösz, nem - ráztam meg a fejem értetlenül.

-          Én sokkal inkább úgy gondoltam, hogy elég későn menjünk ahhoz, hogy már mindenki be legyen csípve annyira, hogy ne ismerjen fel minket, és csak átlagos fiatalokként bulizzunk egy hatalmasat New Yorkban. Bár mivel ez valószínűleg csak egy szép álom maradna, ezért, ha velünk jössz, bejöhetsz a VIP részlegre, ahol nem lesznek sikítozó rajongók, és még a testőrök is lazulnak kicsit.

Elgondolkozva néztem rá. Majdnem 17 évesen még egyszer sem mentem el úgy bulizni, hogy teljesen elveszítsem az eszem, még soha nem éltem át semmilyen olyan kalandot, amire később majd mosolyogva emlékezhetnék vissza, és tudtam, az, hogy New Yorkban ünnepelhetem a szülinapom valószínűleg egy soha vissza nem térő alkalom. Így hát döntöttem.

-          Rendben. De csak akkor, ha hozhatom Flort és a bátyámat is – húztam fel a szemöldököm kissé.

-          Ha ezt szeretnéd – bólintott még mindig mosolyogva.

-          Én most jelenleg azt szeretném, ha végre találnék valakit, akinek mindent elmondhatok, és aki, ha kell, egész éjszaka ölelne, azért, hogy ne essek szét – hajtottam le a fejem, miközben éreztem, hogy remegnek a kezeim. Hogy ez a hideg miatt volt-e, vagy azért, mert olyan őszinte voltam, mint még soha senkivel, soha nem fogom megtudni – Mert ugyan elrejthetem magamban mélyre azt, ami történt velem, eltűntetni akkor sem tudom.

-          Én pedig azt szeretném, ha gyakrabban lennének ilyen estéim, mikor valakivel végre őszintén beszélhetek, miközben forró… izé, hideg csokoládét iszunk – pillantott bele a bögréjébe, mire én is így tettem, majd mosolyogva letettem a földre az immár jéghideg italt.

-          Igen, ebben én is benne lennék. Ez így olyan… egyszerű. Csak két ember, akik elmondhatnának egymásnak akármit, és akik tudják, hogy ha csak egy este erejéig is, de megbízhatnak egymásban – hunytam le a szemem, miközben éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggurult az arcomon.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, nem tudtam, mi történt. Csak annyit tudtam, hogy körülöttem minden sötét, én pedig valami puhán feküdtem. Egy pár pillanatig bágyadtan pislogtam, majd felfogtam, hogy a hotelszobában vagyok, és az oldalamon fekszem az ágyban. Mikor megéreztem a derekamra nehezedő súlyt, majdnem felsikítottam. Csak mikor ujjaimmal kitapogattam a hasamnál levő kezet, akkor ébredtem rá, hogy nem kell félnem. Halványan elmosolyodtam, majd ismét hagytam, hogy az álom világa magába szippantson, miközben már tudtam, hogy egész eddig Harry karjai védtek meg a rossz álmoktól, és hogy azoktól most sem kell majd tartanom. Biztonságban voltam.

Hatalmas dörömbölésre ébredtem, és egy pillanatig nem tudtam, hogy mégis hol vagyok. Mikor aztán pár másodperc múlva kitisztult az elmém, nyűgösen fordultam a másik oldalamra. Ekkor hallottam meg a dörömböléshez társuló hangot.

-          Harry, ha odabent vagy, azonnal told ki a segged! Húsz perce el kellett volna indulnunk! – Louis jellegzetes hangját sikerült még így, félálomban is felismernem, de ennél többre már nem futotta az erőmből. Ezért aztán csak még közelebb tornásztam magamat a mellettem levő, a takarótól meleg testhez, és igyekeztem befúrni a fejem a takaró alá. Harry mellettem csak morgott valamit, majd egyik kezét a derekamra téve még jobban magához húzott.

-          Paul, megvan már a pótkulcs? Na végre már! Komolyan, szerintem az életben nem kelnének fel maguktól – összehúztam a szemem, és a kezemet a fülemre tapasztottam, hátha úgy ki tudom zárni a zajokat, de mikor meghallottam az ajtó nyitódását, majd a trappolásokat, egészen egyszerűen felemeltem a fejem, így hagyva, hogy Harry az alatta levő párnát odahajítsa az ajtóhoz, ezzel elhallgattatva a zajongókat.

-          Ti ketten! Ki az ágyból, de most rögtön! És nem akarom tudni, hogy mitől vagytok ti ilyen álmosak, oké!? Harry, nyomás öltözni – éreztem, ahogy az eddig támasznak használt test rángatózni kezd, mire résnyire nyitottam a szemem és kissé fölemeltem a fejem, hogy meglássam Louist és Niallt, amint felöltözve, belőtt séróval és egy adag alapozóval a fejükön, egyszóval harca készen rángatták ki a nyúzott, tegnapi szerelését viselő Harryt az ágyból.

-          Neked is ideje lenne felkelned, tündérbogyó – nézett rám Louis, és lehet, hogy tényleg csak ennyire fáradt voltam, de a hangjából csak úgy süvített a megvetés. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, miközben hunyorogva figyeltem, ahogy Harryt kilökdösik az ajtón, majd a kezemmel kifésültem a szénakazalként álló hajamat az arcomból. Kissé kábán feltápászkodtam, és megállapítottam, hogy én tulajdonképpen kész vagyok. Hiszen sem fésűm, sem ruhám nem volt. Aztán belegondolva, hogy azért ez így mégiscsak elég undorító, becéloztam a fürdőt egy kiadós forró zuhany reményében.

http://www.youtube.com/watch?v=-nCXekqiqNo

-          Psszt, Flor – hajoltam oda a barátnőmhöz, miközben a széke mögött guggoltam.

-          Jesszus, meg akarsz ölni!? – rezdült össze, miközben kikerekedett szemekkel nézett rám. A színpadra éppen fellépő fiúk felé pillantottam, aztán reménykedve néztem Flor kitömött táskája felé.

-          Kérlek mond, hogy hoztál nekem váltásruhát – húztam el a számat.

-          Tessék, de remélem tudod, hogy magyarázatot várok – nyújtott felém egy papírzacskót, mire hálás pillantást küldtem felé, majd félig lehajolva kioldalaztam a teremből, és csak remélni tudtam, hogy nem voltam túl feltűnő. Épp elég baj az, hogy ugyan külön taxival jöttem, mégis egyszerre értem ide a fiúkkal. A mosdóba kiérve gyorsan átvedlettem a Flor által elhozott tiszta fehérneműbe (azért az sosem árt…), az apró virágmintás felsőbe, valamint a farmeringbe. A zacskóban talált hajgumival laza kontyba fogtam a kissé kezelhetetlenné vált hajam, majd nagyot sóhajtva visszalopakodtam a terembe, és feltűnés nélkül leültem a Flor melletti székre.

-          Elmondanád, hogy mégis…

-          Css, most figyelek – pisszegtem le, bár közben egyetlen szó sem jutott el a tudatomig abból, amit a fiúk mondtak. De még nem álltam készen a válaszadásra, hiszen egyelőre semmi elfogadható kifogás nem jutott az eszembe. Miután tíz percen keresztül meredtem a semmibe, és még mindig éreztem magamon Flor kissé ideges pillantását, hirtelen odafordultam hozzá.

-          Bocsánat, oké? Elkeveredtem, nem volt nálam telefon, és az egyetlen dolog, amit tenni tudtam, hogy idejöttem, és megkértem az egyik őrt, hogy had aludjak bent. Mivel nálam volt a jegyem, ezért beengedett, és mivel elaludtam, ezért még innen is elkéstem – hadartam el egy szuszra. Nem kellett volna hazudnom. Nem akartam hazudni. Az egyetlen dolog, amit akartam, az volt, hogy megtartsam magamnak ezt az egy éjszakát, ami a színtiszta boldogságot jelentette számomra. Annyira őszinte pillanatokat éltem át, hogy képtelen voltam kiadni mindezt valaki másnak. Bárki másnak. Éreztem magamon Flor kétkedő pillantását, és láttam a mosolyt, ami mögé a hitetlenkedését próbálta eltüntetni.

-          Hát akkor elég kemény éjszakád lehetett. De remélem, ez még nem vette el a kedvedet egy kiadós partizástól ma este – vigyorodott el szemtelenül. Nyeltem egy nagyot, miközben próbáltam kitalálni, hogy ezt mégis hogy fogom beadni neki.

-          Azt… azt már elintéztem. De meglátod, örülni fogsz neki – vigyorodtam el, és próbáltam nem észrevenni újabb kétkedő pillantását. Ismét előrefordultam, és kényszerítettem magam, hogy az elhangzott kérdésekre figyeljek. Mikor valaki megkérdezte, hogy ki mikor szexelt utoljára, elkaptam Harry pillantását, és elvigyorodva húzogatni kezdtem a szemöldököm. Mikor lehajtva a fejét az ajkába harapott, hogy ne röhögje el magát, egy kevésbé bájos pillantást kaptam el. Louis nézett rám a fél szemöldökét felhúzva, kissé idegesen, majd Niallhez hajolva belesúgott valamit a fülébe. Ez egyből elvette a kedvem a nevetéstől, és inkább lehajtottam a fejem, és a ’találkozó’ végéig fel sem emeltem.

-          Hé, hugi, hát te is előkerültél? – lépett oda hozzám Máté vigyorogva, miközben tenyerét pacsizásra emelte. Kissé furcsállva ugyan, de belecsaptam a tenyerébe, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen jó, hogy ennyire hiányoztam nekik, és ennyire aggódtak értem. És nem, ez cseppet sem volt ironikus.

-          Na jó,menjünk, a végén még lekéssük az ebédet – vigyorodott el Flor, mire én körbenéztem a már majdnem teljesen kiürült teremben.

-          Mindjárt, csak előbb elmegyek… mosdóba – mosolyogtam rájuk, majd határozottan elindultam a színpad felé, és megpillantva a mellette levő BACKSTAGE feliratú ajtót odaléptem hozzá. Mikor benyitottam, egy pillanatra megijedtem az előttem tornyosuló Mr. Kétajtós Szekrény 2.0.-tól, de mikor megláttam mögötte Harryt, egy kicsit megnyugodtam.

-          Mi van kislány, máris hiányoztam? – lépett oda hozzám vigyorogva, majd lazán átkarolva a vállam elvezetett Mr. Kétajtós Szekrény 2.0. mellett, végig egy hosszú folyosón, ahol emberek rohangáltak, mintha legalábbis mindannyiuknak feldugtak volna egy ananászt a seggükbe.

-          Hát csak gondoltam megkérdezem, hogy akkor… mi lesz este? Vagy… érted – makogtam összevissza, mire Harry egy kissé furcsa pillantást küldött felém, és megtorpanva egészen egyszerűen pofon vágott.

-          Hé, ez… ez meg mégis mi volt? – háborodtam fel az arcomat fogva.

-          Jobb már? – vigyorodott el szemtelenül, mire kelletlenül bólintottam.

-          Azt hiszem, erre szükségem volt.

-          Oké, akkor, figyelj. Még meg kell dumálnom a srácokkal, hogy hova megyünk, meg mi legyen, de maradjunk annyiban, hogy pontban kilenckor legyetek a hoteletek előtt. És lehetőleg ne mondjátok el senki másnak, oké? – húzta fel a szemöldökét.

-          Ó, pedig épp ki akartam ordítani az ablakon – vágtam csalódott fejet, mire Harry kissé felnevetett.

-          Nem rád gondoltam – biccentett végül.

-          Jó, de… Elárulnál valamit? – torpantam meg most én, és egészen addig nem folytattam, míg nem nézett felém érdeklődő pillantással – A többiek mégis miért utálnak? – tértem rá a lényegre egyből, mire akármennyire is hihetetlen volt, arca egy fokkal vörösebbre váltott. Atyaég. Harry Styles... elpirult!? Oké, nem, hu, lélegezz. Előtted most NEM Harry Styles áll, hanem Harry, egy jó barátod, akinek az arca mellesleg épp most váltott át rózsaszínbe.

-          Ööö… Oké, essünk túl rajta. Azt hiszik, hogy azért voltam nálad, mert lefeküdtünk, és most rám akaszkodtál, és haragszanak rám, mert utálják, mikor ezt csinálom, meg rád is, mert előre sejtették, hogy te is csak ilyen vagy – hadarta el egy szuszra tőle szokatlanul gyorsan, mire én csak kikerekedett szemekkel, pislogva néztem rá, majd megráztam a fejem, és igyekeztem túltenni magam az első traumán.

-          Várj, ’mikor ezt csinálod’? Jézusom, oké, állj, inkább nem akarom tudni – ráztam meg a fejem elvigyorodva, majd hátra fordultam, és elindultam visszafelé az eddigre majdnem teljesen kiürült folyosón.

-          Kilenckor! Pontban kilenckor, Liz! – hallottam még a hátam mögül, mire csak intettem neki, majd rávigyorogva Mr. Kétajtós Szekrény 2.0.-ra kiléptem a backstage-ből, és fantasztikus tájékozódási képességemet igénybe véve elindultam kifelé megkeresni Flort és Mátét, akik megint biztos alig tudták hol áll a fejük, annyira aggódtak értem.