7 - I've been alone all along

https://www.youtube.com/watch?v=c0VKlQl5fOc

"My silence is just another

word for my pain."

-          Hé, haver, jól vagy?

Liam ijedten kapta fel a fejét, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Percek óta annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy meg sem hallotta Louis sipításait, vagy Niall fel-felharsanó nevetését. Most sem a kérdés maga ébresztette fel, hanem a vállán levő kéz érintése, majd mellette a kanapé besüppedése. Zavartan nézett bele Zayn aggódó szempárjába, és igyekezett vidám ábrázatot varázsolni magára.

-          Persze, semmi gond, csak kicsit fáradt vagyok – biccentett Zayn felé, aki erre csak összehúzta a szemöldökét.

-          Napok óta furcsa vagy. Miért nem nyögöd már ki mi a baj?

Liam az ajkába harapva fürkészte Zayn arcát, miközben szinte hallotta agykerekei gyors forgását. Végül sóhajtva bólintott, majd félig felé fordult. Utálta a titkokat, de tudta, hogy Lena nem azért nyílt meg neki, hogy ő aztán az egész társaságnak elmondja, amit tud.

-          Scarlettről van szó – bökte ki végül, miközben a szeme sarkából a kergetőző Louist és Niallt figyelte. Zayn szemei egy pillanatra kikerekedtek, de alapvetően jól tudta palástolni döbbenetét. Csak nem tudja Liam is, hogy mik folynak a háttérben? Nem, az lehetetlen, Zayn sejtette, hogy Scarletten kívül senki nem tud mindent, ő pedig csak neki beszélt.

-          Történt vele valami? – húzta fel végül a szemöldökét a következő lehetséges megoldást végiggondolva, miközben érezte, hogy keze önkéntelenül is ökölbe szorul.

-          Nem, semmi – rázta meg a fejét Liam, majd fejét lehajtva hozzátette – Lena a múlt héten átjött hozzám. Eléggé ki volt akadva, és szerintem bárkinek beszélni kezdett volna, és mivel én voltam ott…

-          A lényeget, Liam – mosolyodott el Zayn halványan. Liam nyelt egyet. Nem volt szokása kerülgetni a forró kását, de ez most nem egy komolytalan téma volt.

-          Scarlett… Scarlett orvosa elmondta Lenának, hogy kiderült, egy többórás műtét segítségével újra láthatna.

-          Mivan? És ez miért is olyan rossz!? – csattant fel Zayn, mire Liam összerezzent, és körbenézett a szobában. Egyedül Harry emelte rájuk a tekintetét egy pillanatra, de aztán vissza is nézett a telefonjába.

-          Mert ez egy baromira drága műtét. lena pedig már felhasználta az összes félretett pénzüket az eddigi kezelésekre – húzta fel a szemöldökét Liam.

-          Akkor miért nem kérnek kölcsön?

Liam lemondóan megrázta a fejét.

-          Scarlett nem menne bele. Még arról sem tud, hogy az eddigi félretett pénzük már elfogyott – Zayn lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen Liam szemébe néznie – És még ha meg is lenne az a pénz, Scarlett nem egyezne bele, hogy azt erre költsék. Azt mondaná, hogy az Lenának kell, hogy kiköltözhessen New Yorkba.

Zayn kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, majd inkább becsukta. Nem kötekedhetett, hiszen ismerte már Scarlettet valamennyire, tudta, hogy Liamnek igaza van. Scarlett soha nem menne bele, hogy a fogyatékossága miatt Lena adósságokba keveredjen.

-          Oké, fiúk, húsz perc és kezdtek – lépett be a szobába egy hangosító, mire mindannyian készülődni kezdtek.

-          És Zayn – ragadta meg a karját, és rántotta vissza Liam, mikor már állt volna fel – Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? – nézett bele mélyen a szemébe. Zayn egy pillanatig habozott, majd halványan elmosolyodva bólintott. Esze ágában sem volt ezt elmondani Scarlettnek.

Sasha a mosogatástól nedves kezét farmerjába törölve lépett oda az ajtóhoz.

-          Nyugi már, nem kell rátenyerelni a csengőre – forgatta meg a szemét, mielőtt még ajtót nyitott volna. Viszont abban a pillanatban, hogy meglátta ki is áll ott, egyből vissza is csapta az ajtót. Csakhogy Harry nem adta fel, kezével dörömbölni kezdett.

-          Ne már, Sasha, beszélnünk kell!

-          Menj a fenébe – sziszegte Sasha, majd egyetlen mozdulattal kulcsra zárta a bejárati ajtót, és látszólag mintha mi sem történt volna, visszatért a mosogatás befejezéséhez. Miután megnyitotta a csapot, kezeivel rátámaszkodott a konyhapultra, és csak hallgatta a víz zubogását. Mikor hirtelen robajt hallott a mosókonyha felől, felkapta a fejét. Remegő kézzel elzárta a vizet, majd körülnézve felkapta a konyhapulton heverő kést, és megindult a mosókonyha irányába. Szíve már szinte fájdalmasan erősen dobogott. Lélegzetét visszafojtva lökte be a sötétbarna ajtót, majd mikor meglátta az ablakból lógó Harryt, mérhetetlen megkönnyebbülés vett erőt rajta, és önkéntelenül is felnevetett.

-          Nem vicces, inkább segíts – morogta Harry továbbra is kapálózva a lábaival, miközben minden tőle telhetőt megtett, hogy szabaduljon legújabb barátjától, az ablakpárkánytól.

-          Így jár, aki nem képes felfogni, hogy mit jelent a ’nem’ tagadószó – rázta meg a fejét Sasha, majd felsóhajtva odalépett Harryhez, és felnyúlva az övéhez erősen megrántotta. Csakhogy a várt hatással ellentétben Harry nem szabadult ki – a nadrágja viszont annál inkább lecsúszott a földre. Sasha kezét a szája elé emelve próbálta megakadályozni, hogy túlságosan is hangosan kezdjen el vihogni, de mikor meghallotta az ablaknak köszönhetően csak tompán hallatszó káromkodásokat Harry szájából, nem bírta tovább, felszabadultan nevetett fel.

Ekkor még nem tudta, hogy nevetésre koránt sincs oka.

Harryt sikeresen kiszabadította a következő rántással, és miután rendbe szedte magát, elkomolyodott arccal fordult Sasha felé.

-          Beszélnünk kell – Sasha rémülten pillantott  Harry felé, a jókedvét mintha elfújták volna. Lehajtva a fejét próbálta a lehető legjobban összeszedni magát, majd a jól ismert felsőbbrendű álarcát felvéve nézett ismét Harryre.

-          Hú, de komoly lett hirtelen valaki – húzta fel a fél szemöldökét, miközben halványan elmosolyodott.

Harry ajkába harapva pillantott Sasha felé. Mindig is utálta az ilyen beszélgetéseket, még ha a népszerűsége növekedésével egyenes arányosságban nőtt ezeknek a száma is. Feszengve ültek le a nappaliban a kanapéra, és még ha mindketten érezték is a kínos hangulatot, mégis próbáltak nyugodtnak tűnni.

-          Na, ki vele, mi ilyen fontos, nagyfiú – kacsintott rá Sasha, bár minden erejére szüksége volt, hogy fenntartsa a vidám látszatot, s közben belülről kétségek gyötörték. Nem akarta elveszíteni Harryt, még ha ezt soha nem is vallotta volna be magának. Fontos volt neki, bár ezt mindig is takarni próbálta.

-          Nézd, Sasha, én… Oké, nem fogok kertelni – Harry mély levegőt vett, majd szemeit lehunyva mondta ki a szívét már régóta nyomó szavakat. A levegő mintha megállt volna a szobában, és miután Sasha még fél perc után sem válaszolt, Harry félénken nyitotta ki a szemeit. Sasha kikerekedett szemekkel meredt maga elé, kezét ökölbe szorította, lélegzése kapkodó volt.

-          Hogy… Hogy mit mondtál? Bocsánat, azt hiszem, nem hallottalak jól – nézett most Harry felé egy erőltetett mosollyal, bár ez a mosoly már csak a töredéke volt annak, mint ami eddig az arcát díszítette.

-          Szeretném lezárni azt, ami köztünk van – bökte ki ismét Harry, és szinte örült, amiért még egyszer ki kellett mondania, hiszen így másodjára már sokkal inkább érezte a megkönnyebbülést, amiért túl esett ezen. Sasha fontos volt számára, és igazából semmi kedve nem volt véget vetni ennek a kapcsolatnak, de a terve fontosabb volt az érzéseinél. Meg kellett szerezni Scarlettet, az pedig csak úgy lehetséges, ha Sashával véget vet mindennek.

-          Én… - pillantott Harry felé  – Én most azt hiszem, megyek és levegőzök egy kicsit – állt fel a kanapéról gépies mozdulattal, miközben próbált ügyelni arra, hogy ne hatalmasodjanak el rajta az indulatok.

-          Elkísérlek – pattant fel Harry, aki ettől függetlenül sem akarta, hogy Sasha megutálja őt. Nem volt benne biztos, hogy azt kibírta volna, ha nem csak a szeretőjét, de az egyik legjobb barátját is elvesztette volna Sasha személyében.

-          Nem, te… maradj, vagy menj vagy akármi, csak… - pillantott vissza Sasha zavarodott tekintettel, miközben egy gyors mozdulattal magára kapta a kabátját – Csak tűnj a közelemből – nézett most egyenesen Harry szemébe, hangja sokkal tisztábban csengett, mint az előtte levő percekben.

Harry mondani akart valamit, vagy legalább odalépni Sashához, és átölelve tudtára adni, hogy mennyire fontos neki, de e helyett továbbra is mozdulatlanul állt a kanapé mellett. Ennek két oka is volt. Egyrészt, nem tudta, mit is mondhatna, és tudta, Sasha azonnal ellökné magától, ha átölelné. másrészt, és részben ez volt a döntő érv, a bejárati ajtó halkan nyikorogva kinyílt, és az előszobába Scarlett és Lena lépett be halkan beszélgetve. Lena, amint meglátta Sashát és Harryt, megtorpant, ezzel megállítva a belé karoló húgát is.

-       Jaj, megzavartunk valamit? Bocs, nem akartunk, mi csak.. – kezdett bele a magyarázkodásba Lena, miközben Scarlett szorítása a karján egyre erősödött.

-       Nem, én épp menni készültem – mosolygott rá megtörten Sasha, majd kikerülve a két lányt kilépett a házból. Lena zavartan nézett Sasha után, majd megfordulva Harrybe ütközött a tekintete.

-       Öh – lepődött meg hirtelen – Izé, ha akarsz, maradj nyugodtan, mi úgyis most akartunk teázni, csatlakozhatsz, ha szeretnél – mosolyodott el erőltetetten, miközben gondolatban többször is pofon vágta magát. Nyugodtan csatlakozhat hozzájuk? Annyira úgy beszélt, ahogy a húga régen, hogy az már szinte szánalmas volt.

-       Nem én… Köszönöm a meghívást, de már mennem kell – biccentett felé Harry egy zavart félmosoly kíséretében. Kifelé menet direkt úgy haladt el mellettük, hogy ujjai súrolják Scarlett kezét. Scarlett egy pillanatra megremegett az érintéstől, és ha nem türtőzteti magát, biztos, hogy Harry után dob egy fél pár cipőt. Utálta, ha valaki fizikai kontaktusba lépett vele a nővérén kívül, pláne úgy, hogy alig pár napja ismerte. Így viszont csak egy széles mosolyt varázsolva az arcára Harry után fordult, és intett neki egyet.

Lena tekintete azonnal Scarlettre siklott, amint becsukódott a bejárati ajtó. Scarlett érezte magán Lena tekintetét, ezért igyekezett a lehető legtermészetesebben viselkedni. Kabátját felakasztva lassan a konyhába lépkedett, majd a saját nevével gravírozott poharat a csap alá emelte. Lena a mellkasa előtt összefont karokkal figyelte, majd miután a vízzel teli pohárral a kezében leült, ő is helyet foglalt az asztalnál. Scarlett ivott pár kortyot, majd mutatóujjával lassan körözni kezdett az előtte levő pohár peremén. Fejét lassan felemelte, majd szabad kezével leemelte napszemüvegét az orráról. Lena pislogás nélkül figyelte a semmibe meredő, mégis oly ismerős szempárt, amely lassan eltűnt Scarlett szemhéja mögött, amint felhangzott a pohár halk, földöntúli hangja.

Percekig ültek így, csendben, a félhomályban levő konyhában. Csak a pohár visszhangzó, segélykiáltásszerű hangja hallatszódott. Végül Lena lassan, halkan beszélni kezdett. Beszélt a One Directionről, arról, hogy míg ők ketten begubózva éltek eddig London másik felében, addig a világ maximális sebességgel pörgött tovább. Hogy újdonsült ismerőseikért a fél világ ölne. Hogy Lena nem szeretné, ha Scarlett bármelyikükkel is közelebbi kapcsolatba kerülne. Pláne nem Harryvel.

Scarlett rezzenéstelen arccal hallgatta nővérét, szemei továbbra is lecsukva pihentek, csak szempillái remegtek meg egyszer-egyszer. Lena csak abból tudta, hogy figyel, hogy eddig körkörösen mozgó ujjai most egyhelyben pihentek, megtámaszkodva a pohár peremén.

-       Rendben van, Scar? Nem szeretnék veszekedni, sem parancsolgatni, ez csak egy egyszerű kérés, amit szeretném, ha betartanál, a saját érdekedben.

Scarlett hallotta Lena hangján, hogy próbál mézesmázosan mosolyogni, ahogy azt is hallotta, hogy mélyen, szinte tökéletesen eltemetve a lelkében kétségbeesett és ijedt. Normál esetben egyből helyeselni kezdett volna. Normál esetben nem akart volna Lenának rosszat. De ez most nem normál eset volt.

-       Aha, csak tudod attól még, hogy te nem szeretnéd, attól még lehet, hogy én szeretném – hangja nyers volt, arckifejezése hűvös és távolságtartó. A napszemüveget visszavéve felhúzott szemöldökkel nézett Lena felé.

Lena egy pillanatra megdöbbent, majd megrázta a fejét, és igyekezte összeszedni magát. Sokféle reakcióra számított, de ilyenre nem. Ez nem Scarlettre vallott.

-       Oké, most mégis mi bajod van?  - húzta össze a szemöldökét.

-       Semmi, Lena, semmi! Az égvilágon semmi! Azon kívül, hogy elegem van abból, hogy az életem minden pillanatát irányítani próbálod! Tudom, hogy nehéz elhinned, de én is ember vagyok, sőt, ugyanaz az ember vagyok, aki azelőtt a rohadt baleset előtt voltam! Mond, olyan nehéz ezt felfogni!? – Scarlett igyekezett annyi haragot belepréselni szavaiba, amennyit pont elégnek tartott egy ilyen kiakadáshoz, de amennyi még nem elég ahhoz, hogy átszakítsa a gátat. Egy másodpercnyi habozás után felállt az asztaltól majd a székét visszatolva elindult a szobájába.

-       Ne már, Scar! Beszéljük meg! Hidd el, én nem akartam semmi rosszat – Lena hangja kétségbeesett volt, Scarlett szinte látta maga előtt apróra tátott száját, kitágult orrlyukait, összehúzott szemöldökét.

-       Azt hiszem, Lena, te már eleget beszéltél – szólt vissza még a szobája ajtajából, majd válaszra sem látva belépett, és becsukta maga után az ajtót. halványan elmosolyodva lépett az ágyához. A terv előkészületei rendben voltak. Már csak azt kellett valahogy elérnie, hogy Harry megkedvelje őt.

Lena döbbenten, az ajtó csukódása utáni kísérteties csendet hallgatva ült az ebédlőasztalnál még legalább öt percig. Nem értette, mégis mi ütött Scarlettbe. A múltkori beszélgetésére gondolt Liammel, majd elővéve a telefonját azt a füléhez emelve hallgatta az ütemes búgást, és várt.

https://www.youtube.com/watch?v=5anLPw0Efmo

 

Scarlett szíve a torkában dobogott, minden erejét össze kellett szednie, hogy a forró párától lélegezni tudjon. Sok idő telt el, mióta ismét egyedül zuhanyozhatott, mégis, minden alkalommal, mikor magára csukta a fürdőszobaajtót, emlékek hada csapta meg. Lena, ahogy magában arról motyog, hogy megint késni fog a randijáról, miközben Scarlett szinte élettelen, csupasz testére forró vizet folyatott abban a hiszemben, hogy ezt ő a fogyatékossága miatt képtelen lenne megtenni. Scarlett idegesen az ajkába harapott, majd egyik kezével elengedve a kád szélét belenyúlt a forró vízbe, hogy megállapítsa, meddig ér. Ezután remegő ujjakkal elzárta a csapot, majd oldalra fordult, a mosdókagylóra támaszkodva fejét nekidöntötte a hűvös, párától nyirkos tükörnek. Az apró fürdőszobaablakon keresztül hallotta a madarak csiripelését, a szomszédok vidám beszélgetését, a locsoló hangját, ahogy próbálta kicsit enyhíteni a tikkadt nyári hőséget. Hallotta a nővére kocsijának felberregését, majd azt, ahogy egyre távolabbra került. Fejét kissé hátrahajtotta, és ujjait végighúzta az üvegen. A mellkasát szorító érzés hirtelen ezerszeresére nőtt, már nem csak a párától nem tudott lélegezni. Utálta, gyűlölte fogyatékosságát. Utálta, hogy alig másfél éve még gyanútlanul, boldogan sétált az utcán, mit sem törődve a körülötte levő csodákkal. Nem figyelte meg tüzetesebben a játszótéren szaladgáló gyerekek boldogságtól csillogó szemét, és ugyan nézte a földre hullt színes leveleket, mégsem látta őket. Természetesnek vette, hogy lát, mint ahogy mindenki más is természetesnek veszi, egészen addig, amíg meg nem vakul. Dühös volt magára, amiért nem véste az agyába családjának arcvonásait, dühös volt, amiért akkor este nem figyelt eléggé az útra, sőt azért is, hogy egyáltalán hagyta, hogy a nővére vezessen, mikor pedig tudta, hogy ivott. Azért is dühös volt, hogy nem szerezte meg hamarabb a jogsiját, hiszen, talán ha megteszi, akkor most… Akkor most többet látna a hatalmas sötétségnél. Akkor, ha most a tükörbe nézne, nem csak a feketeséget látná. Láthatná a szarkalábakat anyja szemei körül, az apja büszke tekintetét, mikor kitűnőre érettségizik. Az esetek többségében igyekezett elnyomni magában ezeket az érzéseket, hiszen tudta jól, hogy ezek teljesen feleslegesek. De néha, mint ezen a bizonyos nyári délelőttön is, nem volt elég erős hozzá, hogy távol tartsa magától őket. És így tehetetlenül hagyta, hogy a gondolatok megmérgezzék őt. Hagyta, és titkon még örült is, hogy ez csak most történt meg, mikor a nővére már elment otthonról, hiszen tudta jól, hogy különben el sem indult volna, pedig ezt az utazást már hónapok óta várta. Keserű mosoly jelent meg a szája sarkában, és nem sokkal később érezte, ahogy egy forró könnycsepp végiggördült az arcán. Utálta magát, utálta a nővérét, utálta a szüleit, utálta az egész világot. Miért pont ő? Akkor már miért nem Lena? Hiszen ő volt a hibás! Ő nem figyelt oda! Ő volt olyan makacs, hogy ittasan vezetett! Miért pont ő, aki ártatlan volt, aki nem tett semmi rosszat, aki… Scarlatt lehajtotta a fejét, és próbálta lecsillapítani szíve heves dobogását. Tudta, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Még hogy nem volt hibás? Még hogy nem érdemelte meg? Ő engedte, hogy Lena vezessen! Ő volt az, aki mindent megtett azért, hogy tökéletes lehessen! Aki másokat nem kímélve, mindenkin átgázolva törte az utat magának! Ő az, aki mindenkinél jobban megérdemelte ezt az egészet.

-          Nem… nem… nem… - motyogta szinte önkívületlenül. Miközben ujjaival beletúrt a kócos, zsíros hajába, ismét meghallotta azt a halk, érzelemmentes hangot a fejében, amiről pár hónapja azt hitte, sikerült végleg elhallgattatnia. Halkan beszélt, suttogása mintha csak papír súrlódásának hangja lett volna, szavai mégis Scarlett csontjaiig hatoltak.

-          Mire vársz még? Mindenkinek jobb lenne nélküled.

Scarlett szorosan összezárta a szemeit, és olyan erősen harapott ajkába, hogy szájában megérezte a vér sós ízét. Próbált erőt venni magán, de tudta, már késő.

-          Tedd meg – hallotta meg ismét a kísértetiesen suttogó hangot, amely egyszerre tűnt ismerősnek, mégis idegennek – Tedd meg!

Scarlett egy hirtelen mozdulattal felemelte a fejét. Hát persze! Hosszú hónapokon keresztül próbált rájönni, hogy mégis ki beszél a fejében. Hogy mégis kinek a hangját hallotta éjjel-nappal. És most végre rájött.

Saját maga volt.

Torkából hirtelen mélyről jövő, már-már ősinek mondható üvöltés tört elő, és magával sörpört mindent. Scarlett elvesztette a kontrollt a teste felett, bár azt hitte, ez már soha többé nem fog megtörténni vele. Kezét hirtelen hátralendítve teljes erejéből előrelökte azt hagyva, hogy nekicsapódjon az előtte levő sima üvegnek. Az üvegszilánkok azonnal felhasították a bőrt a kézfején, a csuklóján, sőt, a lendülettől néhány arrébb repülve végigkarcolta az arcát is. Ajkai remegtek, kapkodva vette a levegőt, szívverése még az eddiginél is gyorsabb volt. Nem érezte a fájdalmat a kezén, csak azt, ahogy valami meleg lassan végigcsurgott az ujjain. Hirtelen felfogta, mit is tett, és kikerekedett szemekkel lépett hátrébb, miközben sebesült kezével beletúrt a hajába. Lábaiból kiszállt az erő, először térdre esett, majd elterült a padlón, sebesült kezét olyan erősen szorította magához, amennyire csak tudta. Lábait felhúzta magához, és ép kezével átölelte a derekát. Hangos, irányíthatatlan sírás tört fel belőle, amibe egész teste beleremegett. Arcán a vér, és a könnycseppek összekeveredtek. Távolról, mintha több száz méterre lett volna, lábdobogást hallott, majd ajtónyitódást, végül tompán, szinte suttogva meghallott egy férfihangot, ahogy elkáromkodta magát.

Dave döbbenten figyelte a fürdőszoba ajtajából a földön fekvő Scarlettet, akinek tejfölszőke hajába sötétvörös vércseppek ragadtak. Miután felébredt a sokkból, döbbenten térdelt le Scarlett mellé, és teljes tüdejéből elordította magát.

-          John, Eva!

Scarlett próbálta lenyelni a szájában felgyülemlett ragacsos nyáltömeget, ami eltorlaszolta előle a beszéd lehetőségét, majd ép kezével rövid tapogatózás után megragadta Dave csuklóját, és kicsit közelebb húzta magához a fiút, hogy biztosan meghallja suttogását.

-          Lenának… Lenának ne mondjátok el – nyögte ki erőtlenül, majd közvetlenül az után, hogy meghallotta anyja sikítását, magával ragadta a békés, puha sötétség.

Díj :):)

Nos, a helyzet az, hogy pár napja kaptam egy díjat (JIPPIJÁÉÉÉ:D:D:D) de még csak most volt időm ki is rakni (kicsit rohanok...). De ettől függetlenül még nagyon örülök neki :) Szóval szeretném ezt megköszönni Katee -nek, aki volt olyan drága, és ezt küldte nekem. :):) <3

Szabályok:

1.) Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!

2.) A jelölő minden kérdésére válaszolni kell!

3.) 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek!

4.) 11 embert meg kell jelölni és linkelni! ( Nincs visszaadás/ visszajelölés)

Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról! 

1.      Előre is elnézést, ha egyszer már leírtam volna azokat, amiket most fogok, de már fogalmam sincs, mit mondtam, és mit nem. <3

2.      Nem nézem a magyar X-Factort, mert egyszerűen borzalmas, amit ott művelnek, de az angolt viszont igen. Bár ennek is egyetlen oka van: James Arthur. Az az ember nem is ember, hanem egy isten.<3

3.      Mindkét szülőm nyugdíjas, amin sokan meg szoktak döbbenni. De hát istenem, késői gyerek vagyok, pláne hogy ez apámnak már a második házassága.

4.      Nem bírom, ha a nap 24 órájában emberek vannak körülöttem. Egyszerűen csak begolyózok tőle.

5.      Még mindig nem tudtam felfogni, hogy már nem ovis vagyok : (

6.      Amin az emberek meg szoktak döbbenni: szeretem a zöld teát. Mármint mindenféle ízesítő nélkül.

7.      Ha nem jönne össze az írói pálya, ergo ha csak hobbi szinten űzném, akkor mindenképp valami olyan munkám lenne, amivel segíthetek másokon. Vagy nyitnék egy kávézót a legjobb barátnőmmel. <3 De azt hiszem, az utóbbi inkább csak álom magad:D

8.      Nem azért írok One Direction fanfictiont mert olyan hííídehűűűdehajajajaj odavagyok értük, bár vannak ilyen pillanatim is azért (khm… egyesek tudnának emsélni róla), hanem azért, mert ha a szemükbe nézek, egyfajta furcsa őszinteséget látok, ami elég kevés hírességről mondható el. És mégis, emellett az őszinteség mellett látni bennük annyi titkot, hogy egy életen át fejtegethetném őket. De ha egyszerűbben akarnám megfogalmazni: belenézek a szemükbe, és inspirádólok.

9.      Ennek a történetnek (nem a novellának, a TÖRTÉNETNEK) az alapjai egy vonaton utazva ugrottak be. Vagy legalábbis akkor találtam ki Scarlett és Lena külső, valamint belső tulajdonságainak nagy részét. De akkor még nem tudtam, hogy ezen kívül mire fogok jutni.

10.  Lusta vagyok, de ha valami igazán fontos számomra, akkor azért addig küzdök, amíg meg nem szerzem.

11.  A világon a kedvenc városom Párizs <3, bár nem élnék ott, mert akkor egy idő után elmúlna a varázsa.

2.) A jelölő minden kérdésére válaszolni kell!

1. Miért kezdtél el írni? 

Mert úgy éreztem, muszáj. Írás nélkül már rég bele őrültem volna. Hiszen így tudom kiadni magamból a felesleges érzelmeket.

2. Egy tízes skálán, mennyire tetszik a blogom?:D

Simán kilenc :D <3

3. Mennyi idő kell ahhoz, hogy megírj egy bejegyzést?

Hú, az attól függ. Nagyon változó, hiszen van, amikor egyből jön az ihlet, és van, amikor egy rész felét végigszenvedem. Volt már, hogy 6-7 óra alatt sikerült mindent leírnom, kiválasztanom a megfelelő képeket és zenéket, de volt olyan is, hogy egyetlen résszel három teljes hétig szenvedtem.

4. Általában mennyi véleményt szoktál kapni egy részhez?

Ez is változó. De nem bánom, és igaz, hogy természetesen örülök a véleményeknek, alapvetően nem az a célom, hogy minél több véleményt kapjak. De örülök, ha tudom, hogy kinek hogy tetszett, mert néha el tudok bizonytalanodni. : )

5. Ha több blogod van, akkor melyikre vagy a legbüszkébb? Ha ez az első, büszke vagy az irományodra?

Nos, két blogom van, de az elsőt már befejeztem. Ha valamire büszke vagyok velük kapcsolatban, akkor az az, hogy nem adtam fel, akkor sem, amikor lehetetlennek tűnt folytatni, és hogy még akkor is képes voltam időt találni rájuk, mikor amúgy lélegezni sem volt időm.

6. Terveid a jövőre nézve? 

Boldogság, írás, egy apró, de otthonos lakás, barátok, és legalább pár ember látásmódjának megváltoztatása.

7. Melyik az a legnagyobb őrültség amit az eddigi életed során elkövettél?

Khm… szerintem mindenki jobban jár, ha azt nem részletezem…:D

8. Szoktál zenét hallgatni írás közben?

MINDIG. Anélkül egyszerűen nem menne. A zene rögtön az írás után a legfontosabb dolog az életemben. <3

9. Van twittered?

Van : ) <3

10. Hány olyan ember van, akiben teljes mértékben megbízol?

Kettő… Vagy egy?  Inkább egy sem. Ha a teljes mértéket 100%nak vesszük, akkor szerintem senkiben. Még magamban sem.

11. Te képes lennél egy vadidegennek elmondani a problémáidat? Nem pszichológusra gondolok itt!

Igen.

Az utolsó kettőt most inkább kihagynám, ha nem nagy gond, mivel nem olvasok sok blogot, és ezért nem is nagyon tudnám kinek küldeni ezt a díjat. Akinek meg küldeném, az pedig már biztos, hogy nagyon sokszor megkapta. Szóval itt is szeretnék még egyszer megköszönni ezt a díjat, meg azt is, ha valaki eddig elolvasta a szerencsétlenkedésemet. nemsokára jelentkezek, most már végre a következő résszel. 

Millió puszi<3

Álom New York-ban /Novella, 3. rész/

http://www.youtube.com/watch?v=fA8gldRuEjU

-          Komolyan Liz, mi ez a nagy titkolózás? És csak úgy mondom, ha kiderül, hogy nem is lesz semmi, én esküszöm, agyonverlek – nézett rám Flor a tükörből, miközben kihúzta a szemét fekete tussal.

-          Hagyjad már, ismered Lizt, készülődnöd sem kéne. Tuti csak nem akar bulizni, és ezért kitalálta ezt a marhaságot, hogy aztán majd társasozhassunk este tízig – morogta Máté, miközben a telefonját nyomkodta. Én csak lehajtottam a fejem, és a fekete pulóveremet piszkáltam.

-          Oké – fordult felém hirtelen Flor elszánt tekintettel, kezében a fekete szemhéjtussal – Ha tényleg bulizni megyünk, akkor most szépen engeded, hogy kisminkeljelek, megcsináljam a hajad, és kiválasszam a ruhád. Na, tényleg bulizni megyünk? – húzta fel a szemöldökét vigyorogva.

Kifejezéstelen arccal néztem Flor egyre szélesebbre húzódó vigyorát, miközben éreztem, hogy a szoba másik végéből Máté is engem figyelt. Nagyot nyelve gondoltam át a lehetőségeimet. Semmi nem volt, mint amit jobban utáltam annál, mikor próbababának néztek. De tisztában voltam vele, hogy ha most nemet mondok, Flor megsértődik, és talán nem is lesz hajlandó kitenni a lábát a hotelből az este. És hogy az miért is lenne tragédia? Nos, mert ez az utolsó alkalmam arra, hogy elérjem, ismét közelebb kerüljünk egymáshoz. És tudtam, ha beviszem őt egy sztárokkal hemzsegő klub VIP részlegére, annak a világon mindennél jobban örülni fog. Kissé lehajtottam a fejem, majd nagyot sóhajtva belenéztem Flor szikrázó tengerhez hasonlító szemeibe.

-          Tényleg bulizni megyünk – böktem ki végül, és igazából azon se lepődtem volna meg, ha Flornak egészen egyszerűen leesik az álla, majd a földön nagyot koppanva eldől és kipurcan. Milyen kis aranyos lenne! Oké, izé, vissza a témához.

-          Ez most komoly? – kérdezte Flor egészen a mennyezetig szaladt szemöldökkel /és nem, nem szó szerint kezdtek el felfelé futni/ és mikor bólintottam, szemeibe egészen ördögi csillogás ült ki. Én pedig kezdtem megbánni ezt a hülye ötletemet.

Hát még azután mennyire bántam, miután Flor közölte, hogy letakarja a tükröket, mert úgy ’izgisebb’, majd másfél órán keresztül rongybabaként rángatott össze-vissza.

-          Oké, és most csukd be a szemed. Háromra kinyithatod. Egy… kettő… három – lassan, milliméterről milliméterre kinyitottam a szemem, de mikor megláttam a tükörképem, nem hittem a szememnek. Arra számítottam, hogy Flor teljes mértékben át akar változtatni, hogy egy tucat lánnyá akar maszkírozni, két kiló alapozóval, egy hajvasalóval és egy mélyen dekoltált, feszülős ruhával. Ehelyett a tükörben nem láttam mást, mint magamat… csak éppen egy sokkal szebb verzióban. A sminkem egyetlen nem visszafogott része a szám volt, ami vérvörösen virított a fejemen, de valahogy még ez sem tűnt túlzásnak. Ráadásul a ruha az enyém volt, Flor csak egy övet tett rá, hogy ne lógjon rajtam, mint egy zsák. Egyedül a harisnyával nem voltam megelégedve, mivel sejtettem hogy be fog fagyni a popóm odakint, de gondoltam ezt inkább már nem teszem szóvá.

-          Úristen, Flor, köszönöm – ugrottam hirtelen a nyakába, és egészen addig el sem engedtem, míg nevetve el nem tolt magától.

-          Sejtettem, hogy tetszeni fog – húzogatta a szemöldökét – De most hívjuk be a bátyádat, szerintem teljesen le fog döbbenni – kacsintott rám.

Halványan elmosolyodtam, de mikor pillantásom az éjjeliszekrényen levő órára esett, egy pillanatra elakadta a lélegzetem.

-          Uramisten – kaptam a kezem a szám elé, majd kikerekedett szemekkel Florra néztem, aki felhúzott szemöldökkel figyelte a kiakadásom – Elkéstünk a rohadt életbe is! – megragadva Flor kezét és kirontottam a folyosóra, ahol Máté kissé értetlenül pillantott fel ránk a lányok gyűrűjéből – Jelenés van, Casanova, ma estére a csajoknak nélkülöznie kell téged – néztem rá határozottan, majd megragadtam az ő kezét is, és futólépésben lerobogtunk a földszintre.

-          Oké, Liz, most már elengedhetnél minket, szerintem tudunk mi magunktól is futni – rántotta ki a kezét a szorításomból Máté, és egy pillanattal később Flor is követte a példáját. Mondjuk az nem lepett meg, hogy ezután mindketten lassítottak, és nyugodtan lépkedve halattak a kijárat felé, miközben én őrült módjára rohantam. Na, igen, ők nem tudták, hogy nekünk tíz perce egy elsötétített üvegű kocsiban kellett volna lennünk, ahogy azt sem, hogy nem túl valószínű, hogy Harryék tudtak volna ránk várni, elvégre elég feltűnő lett volna itt a hotel előtt az a bazinagy kocsijuk. Kilökve a hotel üvegajtaját aztán megborzongtam a hidegtől. Na, igen, lehet hogy azért egy kabátot nem ártott volna magammal hoznom. De ebben a pillanatban kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy lassan hupikék törpikévé változtam, ugyanis akárhogy is kapkodtam a fejem, sehol nem láttam egy olyan kocsit sem, ami hozzájuk tartozhatott volna. Hallottam, ahogy a hátam mögött Flor és Máté halkan nevetve kiléptek a hotelből, majd mikor hozzám értek, szinte egyből elcsendesültek.

-          Na mi van, miért is kellett úgy sietnünk? – húzta fel a szemöldökét Máté, de mielőtt még válaszolhatott volna, megláttam a tegnapról már ismerős, fekete minibuszt bekanyarodni a sarkon.

-          Ezért - mosolyodtam el halványan, miközben a járda széléhez léptem, hogy a lehető leggyorsabban betudjak szállni, és a lehető legkevesebben lássák meg a fiúkat.

-          Liz, te meg mégis mit csinálsz? El akarod raboltatni magad? – húzott vissza Flor, hangjában enyhe ijedtség hallatszott. Nem csináltam semmit, csak elvigyorodtam, és mikor a kocsi/busz/luxusjárgány lefékezett előttünk, kitártam a hátsó ajtaját.

-          Ne kérdezzetek, csak siessetek – néztem rájuk felhúzott szemöldökkel, miközben az ajtót tartva befelé mutattam, és őszintén reméltem, hogy most az egyszer hallgatni fognak rám. Flor és Máté összenéztek, majd Flor megvonta a vállát és a fejét kissé lehajtva beült a járgányba, őt pedig Máté követte az orra alatt halkan motyogva. Ezek után óvatosan körbekémleltem, nem látta-e meg őket valaki, majd gyorsan bepattantam én is, hogy aztán szembetalálkozzak a bátyám és Flor totálisan elképedt tekintetével, ahogy a velük szemben ülő négy srácot bámulták. Niall Flor mellett ült, legbelül és vigyorogva nézett a két kissé elfehéredett arcra. Amik aztán alig pár másodpercen belül mérgesen villantak felém.

-          Liz, mégis mi ez az egész? Mi az istent keresünk mi itt? – hajolt hozzám Flor, és még véletlenül sem angolul szólalt volna meg

-          És mégis miért nem mondtad el? Mond, mire ez a rohadt nagy titkolózás?  - mordult rám Máté is, amitől kedvem lett volna olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet, összegömbölyödni, majd lehetőleg arrébb gurulni.

-          Bocsánat, én csak… gondoltam jó kis meglepetés lesz – motyogtam erőltetetten mosolyogva, miközben igyekeztem kerülni mindenki pillantását. A fiúk azt hiszem úgy döntöttek, hagyják, hogy lerendezzük ezt mi magunk között, vagy inkább csak élvezték az ingyen mozit, mindenesetre szokatlanul csendben voltak. Ami viszont határozottan nem jött jól nekünk, így én csak óvatosan megkerestem a csapat leghangosabb tagjának tekintetét, és próbáltam a lehető legjelentőségteljesebben biccentgetni a fejemmel. Bár könnyen lehet, hogy azt hitte, rám jött egy enyhe roham, és csak tikkeltem, de egy idő után csak leesett neki, és hatalmas vigyort varázsolva magára csillogó tekintettel nézett a két csöppet ideges utasra.

-          Ugyan lövésem sincs, miről hadováltatok itt az előbb, de mindenesetre remélem, hogy készen álltok egy kiadós partira, ugyanis ma olyan szinten szét fogjuk zúzni az agyunkat, hogy azt elmondani sem tudom. Hiszen New Yorkban vagyunk, az istenért – kiáltott fel végül Louis, és átölelte a mellette ülő Liamet és Zaynt. Előbbi csak rámosolygott Florékra, hogy bátorítsa őket, míg utóbbi cinkos pillantást vetett Louisra. Florék egy pillanatra ismét ledöbbentek, gondolom, rájöttek, hogy nem álmodnak, ez a valóság, és egy félpercnyi habozás után végül ők is elvigyorodtak.

-          Helyesen szóltál – vigyorgott rá Máté Louisra, Flor pedig hevesen bólogatott. Határtalan megkönnyebbülés járt át, és lopva Harryre pillantottam, aki visszafogottan mosolyogva figyelt engem. Lesütöttem a szemem, és becsatlakoztam az időközben elindult beszélgetésbe. Louis minden eszközét bevetette, hogy feloldja a hangulatot, és ha nem is egyik pillanatról a másikra, de sikerült neki. És mire a járgány lefékezett New York egyik legmenőbb klubjának hátsó bejárata elé, már mindenki vidáman társalgott. Mindenki, kivéve Harryt, aki csak néha szólt bele a beszélgetésbe, egyébként összehúzott szemöldökkel meredt maga elé. Miután a sofőr és az elől ülő biztonsági őr kiszálltak, kinyitották nekünk az ajtót, és mi szép sorban kiszálltunk a fagyos éjszakába. Amint megéreztem magamon a csípős hideget, a karomat egyből összefontam a mellkasom előtt, és próbáltam nem túl feltűnően vacogni.

-          Hé – éreztem meg a hátamon egy kéz érintését – Te nem fagysz meg? – lépett mellém Harry az arcomat fürkészve, mire megráztam a fejem, de azt hiszem a fogaim összekoccanásának hangja egy kicsit rontott az alakításomon – Tessék, vedd fel ezt – kapta le magáról a barna, bélelt bőrkabátját.

-          De így meg te fogsz megfagyni – néztem rá értetlenkedve, miközben a hátamra tette a kabátot. Máris jobb volt.

Hanyagul megvonta a vállát, majd közel hajolva a fülemhez halkan még hozzátette – Egyébként gyönyörű vagy.

A hideg borzongás a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig végigfutott rajtam, de ezt nem mutatva csak elmosolyodtam, és elindultam a többiek után, akik már beléptek a félhomályos helységbe. A vastag anyagon keresztül is szinte égetett Harry kezének érintése a derekamon, miközben így kormányozva engem elvezetett a már le is telepedett társaságunkhoz. Egy pillanatnyi habozás után mi is leültünk a két szabadon hagyott helyre a kényelmes kanapék egyikére. Hunyorogva néztem körül a luxus számomra eddig nem ismert világában. Hát igen, nem hittem volna, hogy valaha is New Yorkban leszek egy híres szórakozóhely VIP részlegén öt tinisztárral karöltve.

http://www.youtube.com/watch?v=qj5UBD4NCwM&feature=related

-          Oké, ki mit kér első körben? – nézett körbe Louis, mire Florral egyszerre húztuk el a szánkat – Természetesen mindenkinek, aki nem híres, mi álljuk az estéjét – tette hozzá szórakozottan, mire azt hiszem, Máté és Flor szeme is felcsillant. Én viszont csak zavartan lehajtottam a fejem, és ujjaimmal a ruhám alját piszkáltam. Ez az, amire eddig még nem gondoltam. Életemben egyszer próbálkoztam alkohollal, akkor viszont eléggé pórul jártam vele. Maradjunk annyiban, hogy nem csak hogy végigfetrengtem egy fél éjszakát szenvedve, de még a vacsorámat is viszontláttam… meg azt hiszem, az ebédemet is.

-          Jól vagy? – pillantott rám Harry kissé aggódva, majd megrázta a fejét, és helyesbített – Oké, szóval… Mi a baj? – mosolyodott el halványan, mire csak megráztam a fejem.

-          Én csak… - kezdtem bele.

-          Liz, szerintem ez alakalommal az abszintot inkább hanyagolt – szakított félbe Flor teli pofával vigyorogva, és mivel konkrétan ő volt a legtávolabb tőlem, olyan hangosan mondta ezt, hogy mindenki hallotta. Én csak zavartan lehajtottam a fejem, de még így is éreztem magamon Harry perzselő tekintetét.

-          Rossz emlék? – kérdezte, miután látta, hogy magamtól nem fogok megszólalni. Mély levegőt vettem, és próbáltam kontrolálni az arcvonásaimat.

-          Az nem kifejezés. De mit ködösítsek? Az abszint, régi cimborám vett rá a szüzességem idő előtti elvesztésére – pillantottam fel végül a tervezettnél kissé komorabban, és megállapítottam, hogy Harry kicsit sem tűnt meglepettnek, vagy csalódottnak, vagy bármi, csak egy szomorú pillantást küldött felém, majd tétovázva körbenéztem a társaságon – Egyébként csak én érzékelem úgy, vagy tényleg kevésbé ellenségesek velem? – húztam fel kissé a szemöldököm. Szerencsémre a zene volt annyira hangos, hogy nem kellett suttognom, szimplán csak normál hangerőn beszélgettem Harryvel, így is tudtam, hogy rajta kívül senki más nem fogja meghallani.

-          Hát… beszélgettem velük – vigyorodott el pimaszul, mire a szemöldököm az égbe szakadt.

-          Ugye az igazat mondtad nekik, és nem azért lettek barátságosabbak, mert olyanokat mondtál, hogy szexistennő vagyok? – húztam össze a szemöldököm gyanakodva, mire Harry felnevetett.

-          Nem is lett volna rossz ötlet – gondolkozott el, aztán mikor erőteljesen beleböktem a bordái közé, nevetve megrázta a fejét – De nyugi, az igazat mondtam nekik.

-          Na azért – bólintottam kissé megkönnyebbültebben.

-          És ti srácok? Mit kértek? – hirtelen éreztem, hogy Louis szinte lyukat éget belénk az átható pillantásával. Harry felém pillantott, én pedig felé, és igyekeztem tudtára hozni a pillantásommal, hogy fogalmam sincs, mégis mit kéne kérnem.

-          Két Mojitot – biccentett Harry Louis felé, mire halványan elmosolyodva vettem tudomásul, hogy értette a célzásomat. Louis Zayn-el együtt elment a kért italokért a bárpulthoz, és akármennyire is próbáltam nem észrevenni, Louis folyamatos pofázása nélkül az asztal igencsak elcsöndesedett. De szerencsére ilyen problémáink már nem voltak úgy egy órával később, mikor már mindenki legalább egy ütősebb koktélt megivott, és az alkohol hatására végleg feloldódott.

-          Kislány, jössz velem rázni egyet? – hajolt hozzám Niall vigyorogva, amitől egy pillanatre ugyan kicsit megijedtem, de miután feltűnt, hogy Harry a bajsza alatt /ami szerencsére nem volt valóságos/ kiröhögött, elmosolyodva bólintottam, és hagytam, hogy Niall a táncparkettre rángasson.

-          Azt hiszem meglátták, hogy itt vagytok – nevettem el magam az ismerős dallamot meghallva.

-          Ez most komoly? A saját számunkra fogok táncolni? – torpant meg egy pillanatra, majd megvonta a vállát, és tovább húzott befelé, egészen a kisebb tömeg közepébe.

-          Fogd be szöszi, és csak táncolj – haladt el mellettünk Flor az oldalán Mátéval, mire elvigyorodtam, és Niall felé sandítottam, aki kezeit magasra emelve kezdte el a lehető legidiótább táncmozdulatokat bemutatni. Egy fél percig kikerekedett szemekkel néztem rá, majd mikor rám kacsintva megragadta a kezem, megadtam magam. Amúgy is jobban ment mindig is az idiótán táncolás, mint a szolidan, normális keretek közé való ’jobbra lép, balra lép, rázd a segged!’. Niall felnevetett meglátva a profikat lealázó mozdulataimat, és ő is rátett még egy pohárral. Azt hiszem, valahogy így történt, hogy a tánctér egy idő után körülöttünk szinte teljesen kiürült. Mikor ez feltűnt, zavartan simítottam ki a hajamat az arcomból, és néztem körbe a körülöttünk kis kört alkotó emberek vidám fején. Mikor a tekintetem találkozott Niall-ével, csak megvontam a vállam, és tovább táncoltam, továbbra is olyan idiótán, ahogy nem hittem volna, hogy valaha is táncolni fogok emberek előtt. Mikor a harmadik számnak is vége lett, kifulladva nevettünk össze, és hajoltunk meg fülig érő szájjal a rögtönzött közönségünknek. Egészen addig le sem lehetett vakarni a vigyort az arcomról, míg meg nem láttam egy telefont az egyik, a többieknél jóval közönségesebbnek tűnő lány kezében. Abban a pillanatban, hogy felfogtam, a fantasztikus táncunk valószínűleg pár percen belül fent lesz az interneten, és a szőkeségnek hála milliók fogják látni, rosszul lettem.

http://www.youtube.com/watch?v=GxhbD_E-_U8

-          Bocs, én most visszamegyek egy kicsit – mosolyogtam rá Niall-re erőltetetten, majd a fejemet lehajtva utat törtem a tömegben. A társaságunk ugyan kicsit megcsappanva, de jó hangulatban beszélgetett, és nevetgélt a kért italok társaságában. A hajamat oldalra simítva léptem oda hozzájuk, majd kicsit zavartan leültem Harry mellé, aki szinte azonnal fürkészni kezdett. Inkább nem akartam neki ecsetelni, hogy milyen fantasztikus produkciót nyújtottam az előbb, mert sejtettem, hogy egy idő után elkezdeném vádolni azt, hogy híresek, és emiatt most ország-világ látni fog, ahogy hülyét csinálok magamból, ahogy azt is tudtam, hogy ez neki szarul esne. Így inkább csak megragadtam az asztalon előttem heverő poharat, és a fekete szívószálat kihúzva belőle egy hajtásra kiittam.

-          Hé kislány, azért óvatosan! Azért ez is megárthat egy hajtásra – pillantott rám Zayn, mire összeszorult a torkom, és Harryre pillantottam. Komolyan elmondta neki? Ennyire lehet bízni benne? Oké, persze, már nem a hotelszobában voltunk, a megállapodásunk pedig csak az ott elhangzott dolgokra korlátozódott, de… Azért akkor is.

-          Én most… megyek és hozok még valamit inni. Kér még valaki valamit? – néztem körbe erőltetett mosollyal, majd válaszra sem várva felpattantam.

-          Várj, Liz! Elkísérlek – ragadta meg a karom Harry, mire megtorpantam.

-          Kösz, inkább ne – húztam fel a szemöldököm, és miközben igyekeztem nem törődni leforrázott pillantásával, leráztam magamról a kezét. Úgy éreztem, most szükségem van egy ütős piára, így rendeltem a pultostól egy Martini koktélt, és miközben várakoztam, ujjaimmal a pulton doboltam.

-          Hé – hallottam egy durva hangot magam mellett, és valaki olyan erősen lökte meg a vállam, hogy majdnem sikeresen pofára vágódtam – Hozzád beszélek te ribanc!

Egy pillanatig még mozdulatlan maradtam, majd miután vettem egy mély levegőt, hátrafordultam a minden bizonnyal igazán értelmes beszélgetőpartneremhez. Aztán fel is emeltem a fejem. Ugyanis a mögöttem álló, izmos karú lány legalább egy fejjel magasabb volt nálam.

-          Miben segíthetek? – húztam fel a szemöldököm igyekezve nem mutatni azt, hogy majdnem összefostam magam az ijedtségtől.

-          Elmondanád, hogy mégis mit keresel te a One Direction társaságában? – hajolt hozzám közelebb, majd mikor nem válaszoltam, hangosan, és kissé fenyegetően felnevetett – Na mivan kislány, talán süket vagy? Akkor hadd nyomatékosítsam a kérdésem – hajolt hozzám még közelebb, egészen addig, amíg az arcunk között már csak alig pár centi volt. Kikerekedett szemekkel pillantottam ki mögüle Harryék felé, de a pult körül állók tömege eltakarta előlem a fiúkat, megakadályozva hogy akár én lássam őket, akár ők engem. talán mégsem kellett volna leráznom Harryt, gondoltam, miközben nyeltem egy nagyot – Mit keresel a One Direction társaságában? – ordította a képembe, aminek hála sikeresen leköpött, így próbáltam azt a kezemmel észrevétlenül letörölni az arcomról.

-          Bocs, nem tudom, miről beszélsz. Biztos összekeversz valakivel – néztem a szemébe folyamatosan gondolkozva, és bár tudom, hogy hülye ötlet volt, de egészen egyszerűen semmi más nem jutott eszembe hirtelen.

-          Ó – egyenesedett fel újra, én pedig igyekeztem nem elröhögni magam – hát akkor… - vakarta meg a tarkóját – Bocs – biccentett felém, majd összezavarodva errébb sétált. Kikerekedett szemekkel meredtem utána, majd hitetlenül elmosolyodtam. Ez most komoly? Ennyire hülye senki nem lehet. Vagy legalább én mindezidáig azt hittem, de nagyon úgy tűnt, tévedtem.

-          A Martinija, hölgyem – halványan mosolyogva biccentettem a pultos srác felé, majd a pohárból kivéve az olivabogyót, egy pillanatnyi habozás nélkül felhajtottam. Úgy éreztem, ez kell. Az üres pohárba visszatéve az apró, zöld bogyót kicsit megráztam a fejem, majd elindultam megkeresni Flort, hogy kérjek tőle egy zsebkendőt. Úgy tűnt, már az a pár perc is betett nekem a mínusz fokokban egy szál vékony ruhában. Próbáltam a lehető legkevésbé erőszakosan haladni a tömegben, de mikor rájöttem hogy ez szinte lehetetlen, bevetésre küldtem a hegyes könyökömet, és senkit nem kímélve kutattam a szememmel Flor után. Igen, tudom, hogy igazából bárkitől kérhettem volna zsepit, de mindig is utáltam idegenekkel szóba elegyedni, a fiúkat meg jelen pillanatban nem akartam még látni. Egyre idegesebb voltam, miközben az emberek sorra egymás után tapostak a lábamba, szúrtak a bordáim közé, vágtak fejbe, vagy tapiztak le. Mikor végre megpillantottam Flor hosszú, világosbarna haját, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és már épp meg akartam ütögetni a vállát, mikor eljutott a tudatomig, hogy éppen… khm… eléggé elfoglalt volt. Pár pillanatig bambán bámultam a magas, barna hajú srácot, aki éppen belemarkolt a seggébe, miközben szenvedélyesen csókolta, mikor is ledöbbentem. És ugyanabban a pillanatban léptem oda Florhoz, és tiszta erőből löktem rajta egyet. Flor elveszítve az egyensúlyát nekiütközött Máténak, aki aztán őt megtámasztva pillantott felém. Alig egy pillanat múlva már Flor is felém fordult, és szikrázó tekintettel lépett hozzám közelebb.

-          Ez meg mégis mi a franc volt, he? – emelte fel a hangját, miközben a nyakán egy ér kidudorodott. Vagyis nagyon, tehát nagyon-nagyon ideges volt. Csakhogy, most az egyszer én is az voltam.

-          Még hogy én mit képzelek magamról? Fél éve barátod van, az istenért! És te most komolyan képes vagy megcsalni őt a bátyámmal? Az én bátyámmal, aki évek óta beléd van zúgva, te meg egyértelműen csak kihasználod, mert most épp nincs itt a pasid, és valakivel mindenképp meg akartad dugatni magad!? Hát bocs, hogy ezen kiakadtam – ordítottam a képébe, de csak miután se ő, sem Máté nem válaszoltak pár pillanatig, akkor kaptam a kezem a szám elé. Hupsz.

-          Tudod mit Liz? Rohadj meg – köpte felém a szavakat Liz könnybe lábadt szemmel, majd minden további nélkül sarkon fordult, és eltűnt a szemem elől a tömegben. A következő, amit megláttam, az a bátyám csalódott-ideges feje volt.

-          Kösz Liz, ez baromi kedves volt. Ja, és gratulálok. Ezt jól elbasztad – nézett a szemembe, majd ő is hátrafordult, és szintén eltűnt a szemem elől. Leforrázva álltam a hatalmas tömeg közepén, mégis, még soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Legszívesebben visszafordítottam volna az időt, és elértem volna, hogy ne jöjjünk el ebbe a hülye buliba, de… de én csak azt akartam, hogy minden szép legyen és jó, és olyan mint régen, de… valahogy minden, ami csak tönkre mehetett, az tönkre is ment. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogy történhetett mindez, de azt viszont tudtam, hogy alig kaptam levegőt, így hirtelen hátra fordulva valahogy kivergődtem a tömegből, majd elhaladva bárpult és a kanapékkal meg babzsákokkal tömött rész mellett kivágtam a bejárati ajtót, az előtte álló biztonsági őr nem kis bosszúságra.

http://www.youtube.com/watch?v=2aFFVa41Gck

Karjaimat azonnal összefontam a mellkasom előtt, és egy pillanatra megtorpantam, mikor megéreztem a bőrömön az első apró, tűszerű szúrást. Ez most komoly? Hó? New Yorkban? És pont most? Magamban szitkozódva pillantottam fel a hófehér felhőkkel borított ég felé, majd pár lépéssel arrébb sétáltam, és próbáltam mély levegőket venni, nem törődve azzal, hogy a hidegnek köszönhetően minden egyes levegővétel fájt. Egyik lábamról a másikra állva próbáltam legalább egy kicsit felpezsdíteni a véráramlásomat, miközben a páraként az égbe szálló leheletemet figyeltem. A gondolataim továbbra is őrült módjára cikáztak, és akárhogy próbáltam is, nem tudtam egyet sem megragadni, nem hogy még rendezni őket. Az én eseménytelen, lapos és unalmas életemhez képest a mai este egy hihetetlenül nagy ugrás volt, amit egyelőre még nem tudtam ép ésszel feldolgozni. Túlzottan is sok minden történt. Túlzottan is sok negatív dolog történt. Percekig álltam egyhelyben ugrálva, miközben kezeimet szorosan egymáshoz dörzsöltem, és próbáltam kizárva a hideget arra koncentrálni, hogy egy kicsit valóban kiszellőztethessem az agyam. Mikor már úgy éreztem, hogy lassan tényleg jéggé fagyok, hirtelen valami meleget éreztem a vállaimon, valamint a hátamon. Valami meleget és súlyosat. Ijedten kaptam fel a fejem, és néztem Harry aggódástól csillogó szemeibe. Egy pillanatig haboztam, majd összehúztam magamon a meleg kabátot, és próbáltam a belőle áradó melegre koncentrálni.

-          Bújj már bele normálisan – dorgált meg Harry, majd, mint egy kislánynak, vagy egy rongybabának, óvatosan megfogta a kezem, és belebújtatta a kabát ujjába. Miután ezzel végzett, és feltűnt neki, hogy én továbbra sem mozdultam, két kezem ernyedten lógott mellettem, arcom pedig rezzenéstelen volt, miközben tevékenységét figyeltem, sóhajtva hajolt vissza és húzta fel a cipzárt is. A kabát körülbelül kétszer akkora volt, mint én, de ez abban a pillanatban valahogy nem jött rosszul.

-          Minek vagy itt? – kérdeztem végül kissé rekedten, miközben a tekintetem belefúrtam Harry szemibe.

-          Mert láttam, hogy kirohantál kabát nélkül, és nagyon feldúltnak tűntél, és csak gondoltam jól jönne ha…

-          Nem, Harry – szakítottam félbe határozottan – Úgy értettem, minek vagy itt? – tettem fel ugyanazt a kérdést, most már jóval nyomatékosabban, és az arcát szuggerálva próbáltam jelezni neki, hogy mire is vagyok kíváncsi. Harry zavartnak tűnt, és a torkát kaparva kezdett el lassan beszélni.

-          Hát én… én csak aggódtam érted és… gondoltam beszélgethetnénk megint és talán… talán elmondhatnád, hogy mi a baj… - motyogta össze-vissza, miközben a cipőjét bámulta.

-          Hogy szeretnéd, ha elmondanám, mi a baj? Á, ugyan már, semmi, dehogy Harry, teljesen jól vagyok, végül is csak a méltóságomat vesztettem el. Ja, meg a legjobb barátnőmet! Ó, és a bátyámat! Ja, és még nem mondtam volna? A bizalmamat Harry, a bizalmamat – közöltem vele, és ugyan már, nem, cseppet sem voltam gúnyos. Harry nem szólt semmit, csak csendben nézett rám, összehúzott szemöldökkel, és hát mit ne mondjak nem túl vidáman. Aztán, miután hagyott nekem elég időt ahhoz, hogy legalább egy kicsit lenyugodjak, közelebb lépett hozzám.

-          És szeretnéd, ha én is elmondanám, hogy mi a baj? – húzta fel a szemöldökét, és miután nem reagáltam semmit, folytatta – Nekem az a bajom, hogy az az egy ember, akiben jelenleg bízni tudok, elvesztette a bizalmát. És ez fáj, mert azt hittem, nem csak én tudok bízni benne, hanem ő is bennem – nézett mélyen a szemembe, mire nyeltem egyet.

-          Ez igazán imponáló, de nem tudok bízni benned Harry, mert elmondtad Zaynnek, hogy miért nem szoktam szinte soha inni – léptem egy kicsit hátrébb.

-          Mi? – vágott meglepett arcot – Én ugyan nem mondtam neki semmit – rázta a fejét határozottan, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám – Soha nem adnám tovább azokat a dolgokat, amiket te mondtál nekem. Akkor sem, ha soha többé nem látlak téged ez után a három nap után, még ha ez jelen pillanatban eléggé valószínűtlennek is tűnik.

-          De mégis miért? – léptem ismét hátrébb, és éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsult.

-          Bár meg tudnám fogalmazni – mosolyodott el féloldalasan – De annyi biztos, hogy mély nyomot hagytál bennem. Amit nem tudom, hogy csináltál mindössze két nap alatt, de mindenesetre sikerült. És annyi is biztos, hogy egy szimpla barátságnál sokkal, de sokkal többet érzek irántad – nézett mélyen, de nagyon mélyen a szemembe, és lépett hozzám még közelebb. Lesütöttem a szemem, de Harry a jéghideg kezét az állam alá téve felemelte a fejem. Szempilláira hópelyhek hullottak, haja már kicsit nedves lett, orra egészen piros lett a hidegtől. nem volt tökéletes, persze hogy nem. Hiszen most nem Harry Styles volt, a One Direction énekese. Most nem kellett tökéletesnek lennie. Most csak Harry volt, Cheshire-ből, és annak ellenére is, hogy teli volt hibákkal, én abban a pillanatban mégis úgy éreztem, hogy számomra tökéletes. Így hát halványan elmosolyodtam, mikor fejét elkezdte közelíteni az enyémhez, és csak lehunytam a szemem, várva a csodára. Mikor a széltől kissé kicserepesedett ajkai az enyémekhez értek, az egész testemet borzongás járta át. Kezeimet a hűvös arcára helyeztem, ő pedig átölelve a derekamat közelebb húzott magához. éreztem, ahogy az arcomon egy forró könnycsepp gurult végig, így most kezeimmel a hajába túrva hevesebben kezdtem csókolni. Mind a ketten egyre szenvedélyesebbé váltunk, és igazából, ha a klub bejárata előtt álló biztonsági őr nem figyelt volna minket nyál csorgatva, ez egy igazi, filmbe illő pillanat lett volna. De ez abban a pillanatban valahogy nem zavarta egyikünket sem. Harry lassan elhúzódott tőlem, majd homlokát az enyémnek támasztva türelmesen várta, hogy szapora légzése egy kicsit csillapodjon, miközben én is próbáltam arra koncentrálni, hogy a szívem normális tempóban verjen.

-          Tudod, Liz… A szobádat ma éjszakára is kivettük – mosolyodott el halványan, bár egyben félénken is. Mélyen a szemébe nézve felhúztam a szemöldököm, majd ajkamat az övére nyomtam. Mikor elhúzódtam tőle, cinkosan rákacsintottam.

-          Akkor meg mégis mire várunk? – kérdeztem kissé értetlenül, majd kezemmel elkezdtem húzni a zsákutca végében álló elsötétített ablakú luxusjárgány felé.

Harry vigyorogva szállt be a kocsiba, ahol a hotelig vezető út végéig szorítottuk egymás kezét. Akkor nem érdekelt rajta kívül semmi más. Sem a videó, amit valószínűleg fel fognak pakolni a netre, sem az az értelmi fogyatékos nőszemély, aki nekem támadt a pultnál, sem Flor, sem a bátyám. Csak és kizárólag Harry.

http://www.youtube.com/watch?v=kFfKb_WEkCE

A hotelszobába érve aztán egyetlen szó nélkül léptünk egymáshoz, és most már hagytuk, hogy a csókunk szinte őrjítően szenvedélyessé váljon. Nem telt bele sok idő, és már a ruháinktól is megszabadultunk. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillantást, amivel Harry egész éjszaka engem figyelt. Azt a tüzet, azt a szikrát, ami minden egyes alkalommal fellobbant, ahányszor csak rám nézett. Azon az éjszakán egy percnyit sem aludtunk. Ki akartuk használni a véges időnket, és nem akartuk holmi alvásra pazarolni. Felváltva beszélgettünk és szeretkeztünk, és engedtük a másiknak, hogy mind a testünket, mind a lelkünket felfedezze teljes mértékben. Mikor reggel a hotelszoba ajtaja előtt állva még utoljára megcsókoltuk egymást, mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy ez a búcsúcsókunk. De egyben azzal is tisztában voltunk, hogy ezt a két éjszakát életünk végéig nem fogjuk elfelejteni. Mindketten mosolyogtunk, mikor végül a folyosóra kilépve elengedtük egymás kezét, és ellenkező irányba elindultunk, még akkor is, ha belülről összetörtünk. Ez a kissé szomorkás, és mindenképpen titokzatos mosoly még akkor is az arcomon virított, mikor Flor és Máté oldalán kiléptem a Budapesti repülőtér kapuján. Álmodozva pillantottam hátra, és néztem fel az égre. És továbbra is ott virított az arcomon az a mosoly, aminek okáról eddig még senki nem tudott.

#####

-          Harry, most hozzád tennék fel egy kérdést. Voltál már úgy igazán, elsöprően, és megmagyarázhatatlanul szerelmes? – a riporter behízelgő vigyorral nézett a most titokzatosan elmosolyodó Harryre.

A kezemben levő fakanalat letéve kicsit közelebb mentem a tévéhez, ahol épp az anyám nézte az egyik angol zenecsatornát, mivel éppen angolul tanult. Kezeimet a csípőmre téve figyeltem Harry azóta kissé megváltozott vonásait, markánsabbá vált arccsontját, a szemébe költözött érettséget. Hiába, ez a pár év cseppet sem volt hátrányára.

-          Arra gondolsz, aminek boldog vége van? – kérdezett vissza Harry azon a bizonyos rekedtes hangján.

-          Nem feltétlen – rázta meg a fejét a visszakérdezéstől kissé megszeppenten a riporter.

-          Akkor azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Egyszer – Harry elgondolkozva nézett bele a kamerába, miközben száját ugyanarra a mosolyra húzta, mint amire pár éve ott, a hotelben is.

-          És mi történt azután, hogy… rossz vége lett? – hajolt hozzá közelebb Mr Behízelgeknekedmerttudomhogykibaszottsokpénzedvan.

-          Nos, ugyan erről még soha nem beszéltem, és ha lehet, most sem mennék bele a részletekbe, de annyit elárulhatok, hogy azóta egyszer sem láttam. Még csak nem is hallottam felőle – Harry arcán kiszélesedett az a titokzatos mosoly, ami ekkor az én arcomon is megjelent.

-          Ó, hát ez igazán szomorú. De ne aggódj, találsz majd jobbat – veregette meg a hátát Mr. Behízelgeknekedmerttudomhogykibaszottsokpénzedvan.

-          Persze – húzódott egy kicsit hátrébb, majd szemét lesütve az interjú további részében csendben maradt, csak titokzatos, szomorkás mosollyal meredt maga elé.

-          Liz, drágám, minden rendben? – pillantott fel a kanapéból Anya, mire elmosolyodva bólintottam – Mond csak, nem tudod véletlenül, honnan voltak nekem olyan ismerősek ezek a fiúk? – bökött a képernyő felé összehúzott szemöldökkel.

-          Régen szerettem őket – indultam vissza a konyhába.

-          Ó, hát persze! Milyen rég volt is az! Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy megnyerve azt a versenyt kiutazhattál New Yorkba, és találkoztál velük – hallottam a hangján, hogy mosolyog, így visszafordultam hozzá, és magamra varázsoltam az eddigi talán legszélesebb mosolyomat, ami egyszerre volt titokzatos, és szomorú.

-          Igen, Anya. Mintha csak tegnap lett volna…