Álom New York-ban /Novella, 2. rész/

 Sziasztok:)

Itt is a második része a GO1DEN ticket-es novellának. :)

Csak úgy megjegyzem, hogy eredetileg összesen két részes lett volna, csak hát egy kicsit elragadtattam magam, szóval... maradjunk annyiban, hogy egy héten belül érkezik a harmadik rész... :)

Millió puszi<3

http://www.youtube.com/watch?v=E1W5lFW-vUY

-          Szóval… nem bunkóságból, de… miért is vagy itt? – emeltem rá a tekintetem, miután percekig csendben figyeltük a forró csokinkból a jeges éjszakába felszálló gőzt. Annak ellenére, hogy egy vastag paplant tekertem magam köré, hogy ne fázzak az apró erkélyen ülve, így is igyekeztem a forró bögrémet a lehető legközelebb tartani magamhoz. Mert, lássuk be, így is befagyott a seggem.

-          Hát én csak… gondoltam, ne legyél egyedül – villantott felém egy sármos félmosolyt, mire halványan elmosolyodtam. Na, persze. Hiszi a piszi. Vagy mi.

-          Őszintén sajnálom, de rossz híreket kell közölnöm. Flor, igen, a dögös barátnőmet Flornak hívják, több mint fél éve kiegyensúlyozott párkapcsolatban él.

Arra számítottam, hogy ezt meghallva egészen egyszerűen felpattan, majd egy lenéző pillantást küldve felém elvonul a saját szobájába. Elvégre elég egyértelműen csak ezért volt itt. Ehelyett egészen egyszerűen csak sóhajtott egyet, majd a levegőt kiengedve kissé arrébb fújta a szemébe lógó haját.

-          Jellemző – dörmögte még a szokásosnál is mélyebb hangon, majd egy szomorkás mosolyt küldött felém – De köszönöm, hogy nem hagytál reménykedni.

-          Nincs mit – vontam meg a vállam egy kissé furcsa pillantást küldve felé – Szóval ne aggódj, nem sértődök meg, ha most elmész aludni, vagy valami. Gondolom, van jobb dolgod is, mint velem beszélgetni, ha már egyszer kiderült, amit tudni akartál.

-          Na igen, mert a hírességek nyilván nem keveredhetnek földi halandókkal, és egyébként is szükségem van a szépítő alvásra – hajtotta le a fejét.

-          Ja, valami ilyesmi – bólintottam összeráncolt szemöldökkel.

-          És ha azt mondom, inkább maradnék, kidobsz? – fúrta belém kíváncsi pillantását. Egy pillanatra meghökkentem, aztán megráztam a fejem, és elmosolyodtam.

-          Legalább lesz más társaságom a forró csokin kívül is – emeltem felé a bögrémet, mire elvigyorodva odakoccintotta hozzá az övét.

Egyikünknek sem volt mit mondania, inkább csak élveztük a csendet, amit ugyan néha megzavartak az autók dudálásai, de a csillagos ég látványa ezért tökéletesen kárpótolt.

-          Hogy-hogy nem hallani a rajongóitok sikítását? – fordultam felé hirtelen, mikor rájöttem, miért tűnik nekem ilyen csöndesnek a környék.

-          Miért sikítoznának ok nélkül? Most egyikük sem lát minket, így miért ne maradnának csöndben? Amúgy meg éjfél múlt… gondolom azért sokakat hazazavartak a szüleik – vonta meg a vállát.

-          És ez nem furcsa? Mármint, nem tudom, hogy tudtatok ehhez hozzászokni?

-          Nekünk már ez az életünk. Ezek a mindennapjaink. Kénytelenek voltunk hozzászokni, különben már rég beleőrültünk volna.

Figyelmesen tanulmányoztam a kérdésemnek hála zárkózottá váló tekintetét, a kissé ideges rángást a szeme alatt, és rájöttem, neki most a legkevésbé sincs arra szüksége, hogy ugyanazokról a dolgokról beszélgessünk, mint amikről ő az interjúk keretében nap-mint nap társalogni szokott. Hirtelen megláttam benne azt az elveszett lelket, az ártatlan kisfiút, aki próbál kiszabadulni a kalitkaként körülzáródó csillogásból. Aki csak egy hétköznapi ember, pont, mint bárki más. És tudtam, nagyon kevesen vannak, akik valaha is meglátták benne ezt. Hiszen ő csak egy sztár, akitől mindig mindenki akar valami. Legyen ez akár a hírnévvel kecsegtető barátság, vagy egy szimpla autogram, egy közös kép, egy együtt töltött forró éjszaka, ami után majd büszkén hirdethetik, hogy ők bizony lefeküdtek a nagy Harry Styles-al. És hirtelen rájöttem, hogy ez így nagyon nincs rendben.

-          Oké, tekerjük vissza az időt, és kezdjük előröl. nem ismersz, ahogy én sem ismerlek téged. Ez egy új kezdet lesz. És ami ezen az erkélyen történik vagy elhangzik, az ezen az erkélyen is marad, és ezen a hotelszobán kívül meg sem történt. Szóval, én Liz vagyok, Budapestről jöttem, és fél évig vagdostam magam – nyújtottam felé a kezem, miközben felhúzott szemöldökkel néztem rá. Ajkaim szinte észrevehetetlenül remegtek, ahogy arcvonásainak változását figyeltem. Először kíváncsi volt, majd gyanakvóan mért végig, végül, több mint fél perc feszült csönd után halványan elmosolyodott, és kezét előrenyújtva megrázta az enyémet.

-          Harry, Cheshire-ből jöttem, és az évek során elvesztettem a bizalmamat másokkal szemben.

A megkönnyebbülés hatalmas hullámokként öntött el, mikor rájöttem, hogy benne van a játékban.

-          És mégis mivel érték el az emberek, hogy ne tudj megbízni bennük?

Szemében még mindig láttam a gyanakvást, amit meg is tudtam érteni, hiszen szerintem évek óta nem volt egy olyan beszélgetése a családján, és a bandán kívül bárkivel, ami aztán végül ne végezte volna a neten.

-          Ha elmondom, te is elmondod, hogy miért csináltad? – húzta fel a szemöldökét várakozóan, mire egy pillanatnyi habozás után bólintottam – Akármikor akármit mondok is el akárkinek, az biztos, hogy nem marad köztünk. Soha nem tudhatod, hogy ki közeledik hozzád azért, mert tényleg érdekled őt, vagy azért, mert a hírnevedet akarja. Esetleg a piszkos kis dolgaidat kihirdetni. Még egy normális párkapcsolatom sem lehet, mert félek, ha véget érne, utána a fél világ megtudná mindazt, amit én csak annak az egy lánynak mondtam el. Tudod mikor állítottak meg az utcán utoljára csak annyival, hogy megkérdezzék, mennyi az idő? Ha ezt megtennék, ez akkor is csak a kezdő kérdés lenne. Utána jönne a többi. Kérhetek egy autogramot? És egy közös képet? És akkor szerencsém van, ha megúszom ennyivel, és nem kérdeznek rá a szexuális szokásaimra. Ne érts félre, imádom a rajongóimat, de az, hogy csak akkor tudhatom biztosra, hogy a titkaim titkok maradnak, ha magamban tartom őket, nem normális. Persze, erre mondhatnád, hogy ott van a családom, de ők általában baromi messze vannak tőlem, hiszen folyamatosan utazok. A fiúkat meg nem nyaggathatom folyton a gondjaimmal, hiszen nekik is megvannak a sajátjaik, ráadásul még ha el is kezdené valamelyikünk elmondani a problémáit, egészen egyszerűen arra sem lenne időnk, hogy tanácsot adjunk. Annyira rohanunk mindig, hogy az alváson, és az alapvető szükségletek elvégzésén kívül egészen egyszerűen semmire nincs időnk. Már ha egyáltalán ezekre van. És én amúgy nem ilyen vagyok. És… érted? - nézett rám kissé kétségbeesetten.

-          Szívesen mondanám, hogy tudom, miről beszélsz, de engem az emberek általában messziről kerülnek, de ha ez segít, az én osztálytársaim is mindig csak akkor jönnek oda hozzám, ha le akarják másolni rólam a matekleckét – vontam meg a vállam, mire elmosolyodott – De a helyzet az, hogy elképzelni sem tudom, milyen lehet így élni, viszont azt tudom, hogy én ezt nem bírnám sokáig. Szóval tisztellek és felnézek rád, amiért te ezt így bírod. És hidd el, egyszer találkozni fogsz a tökéletes lánnyal, aki előtt egyetlen titkod sem lesz, és akiben megbízhatsz annyira, hogy tudod, soha nem mondaná el a dolgaidat senki másnak – mosolyodtam el, mire elvigyorodott, majd kissé elkomolyodva felém biccentett.

-          És most te jössz. Mégis mi történt, amiért úgy érezted, bántanod kell magad? – ráncolta össze a szemöldökét, miközben aggódva méregetett. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam összeszedni magam, hogy rendezhessem a gondolataimat. Hiszen eddig ez egy olyan dolog volt, amit senkinek nem mondtam el. Végül mély levegőt vettem, és belekezdtem.

http://www.youtube.com/watch?v=5ll3QMgr67U

-          Ez most hihetetlenül gyerekesen fog hangzani. De Floron kívül soha, egy barátom sem volt, vele is még az óvodában ismerkedtem meg, és az évek alatt a barátságunk azért eléggé meggyengült. A szüleim három éve elváltak, bár lehet, hogy így jobban jártam, hiszen előtte a veszekedésük hangjára aludtam el, és ébredtem. De mégis, azért a tudat, hogy egy szerelem még több mint húsz év után is csődbe mehet, hogy annyira megváltoznak az emberek, hogy már nem is látják meg a másikban azt, akibe beleszerettek, belülről szinte szétszakított. Florral nem tudtam erről beszélni, hiszen neki tökéletes családja van, ahol mindenki szeret mindenkit, és nem hiszem, hogy megértette volna, mit érzek. Közben anyámék külön is költöztek, én maradtam anyukámmal, a bátyám meg apukámhoz került, így pluszban a mi kapcsolatunk is eléggé meggyengült, hiszen csak hétvégenként láttuk egymást. Az iskolában mindenki messziről került, mivel én voltam az a tipikus különc, a csöndes, könyvmoly lány, aki régi, kifakult ruhákban jár, mert az anyjának nincs pénze másra, aki soha nem sminkeli magát, és akinek a haja sincs tökéletesen beállítva. Mivel nem volt más dolgom, ezért szinte állandóan vagy tanultam, vagy olvastam, amivel még inkább kiérdemeltem a többiek utálatát. Egy idő után az a sok ítélkező szempár, a csípős megjegyzések, és a hátam mögötti sugdolózások egyszerűen felgyülemlettek, aminek a tetejében még azt is végig kellett néznem, ahogy az anyám heteken keresztül nem volt hajlandó kimászni az ágyából. Én vettem rá, hogy egyen, én ültem mellette, és simogattam a kezét egészen addig, amíg el nem aludt, tulajdonképpen én vettem át a szülő helyét. Szinte természetesnek tűnt, hogy nap, mint nap fájdalmat okozzak magamnak, hiszen így ha a lelkit nem is, de a fizikai fájdalmat kontrollálni tudtam. És így szoktam rá az önvagdosásra – mosolyodtam el halványan. Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni, de nem akartam, hogy Harry ezt meglássa, így lehajtva a fejem hagytam, hogy a hajam eltakarja az arcomat. De a görcsös rázkódásomat sajnos nem tudtam elrejteni.

-          Hé – hallottam magam mellől Harry suttogását, majd két kart éreztem a vállam körül – Nincs semmi baj, oké? – kezdte el simogatni a hátam ütemesen, miközben hagyta, hogy a fejemet a vállába fúrva összevizezzem a pulcsiját. Percekig ültünk így, csendben, miközben néha, mikor érzékeltem a külvilágot is, rájöttem, hogy már nem én vagyok az egyedüli, aki remeg.

-          Sajnálom – húzódtam el tőle, miközben az ő szintén könnyes arcára néztem. Egy pillanatig szótlanul figyeltük egymást, majd szinte egyszerre nevettük el magunkat.

-          Két ennyire szánalmas embert, mint mi vagyunk – ült vissza a mellettem levő székbe még mindig nevetve, mire helyeslően bólogatni kezdtem. A fiú, aki nincs megelégedve a tökéletes életével, és a különc nyomi. Bájos, nemde? Lassan alábbhagyott a nevetésünk, és már csak magunkban mosolyogva néztünk felfelé, próbálva átlátni a szürke szmogon, ami a város fölé telepedett.

-          De már nem csinálod, ugye? – nézett rám hirtelen elkomorodva, mire kissé lehajtottam a fejem.

-          Nem. Anyám fokozatosan rendbejött, majd mikor már szinte teljesen jó volt, meglátta a sebeimet, és elküldött pszichológushoz. Aki belém verte, hogy az élet szép, és ezekre a dolgokra még csak gondolnom sem szabad – vontam meg a vállam halványan elmosolyodva – Azóta próbálom pozitívan nézni a dolgokat, és már nem is bánom, hogy egy különc könyvmoly vagyok. Őszintén, még jó is, hogy nem kell beszélgetnem azokkal a seggfejekkel. És különben is, most épp álmaim városában vagyok, holnap van a szülinapom, és talán ennek az utazásnak köszönhetően ismét közelebb kerülhetek Florhoz. Bár eddig nem úgy tűnik, de ki tudja?

-          Holnap van a szülinapod? Hűha, és hogy ünnepled? – húzogatta a szemöldökét vigyorogva.

-          Lehetőleg sehogy. Már az is egy ajándék, hogy itt lehetek. Bár Flor férfi sztriptíz táncosokat akar hívni, de őszintén remélem, hogy nem teszi meg. Nem akarok semmi nagy felhajtást.

-          Ne már, Liz. New Yorkban vagy, ahol senki nem ismer, és senki nem tudja, hogy egy nyomi vagy. Nem mondod komolyan, hogy egy icipicit sem akarsz bulizni? – emelte fel a kezét, majd ujjaival megmutatta nekem, hogy mit is ért icipici alatt.

-          És mégis hova mehetnék bulizni? Ugyan, kétlem, hogy jól érezném magam, ez nem az én világom – vontam meg a vállam zavartan, a cipőmet bámulva.

-          Ugyan. És tudod mit? Mi is el akartunk menni bulizni, mi lenne, ha velünk tartanál? – húzta fel a szemöldökét vigyorogva.

-          Testőrök kíséretében egy adag sikítozó rajongóval körülvéve? Kösz, nem - ráztam meg a fejem értetlenül.

-          Én sokkal inkább úgy gondoltam, hogy elég későn menjünk ahhoz, hogy már mindenki be legyen csípve annyira, hogy ne ismerjen fel minket, és csak átlagos fiatalokként bulizzunk egy hatalmasat New Yorkban. Bár mivel ez valószínűleg csak egy szép álom maradna, ezért, ha velünk jössz, bejöhetsz a VIP részlegre, ahol nem lesznek sikítozó rajongók, és még a testőrök is lazulnak kicsit.

Elgondolkozva néztem rá. Majdnem 17 évesen még egyszer sem mentem el úgy bulizni, hogy teljesen elveszítsem az eszem, még soha nem éltem át semmilyen olyan kalandot, amire később majd mosolyogva emlékezhetnék vissza, és tudtam, az, hogy New Yorkban ünnepelhetem a szülinapom valószínűleg egy soha vissza nem térő alkalom. Így hát döntöttem.

-          Rendben. De csak akkor, ha hozhatom Flort és a bátyámat is – húztam fel a szemöldököm kissé.

-          Ha ezt szeretnéd – bólintott még mindig mosolyogva.

-          Én most jelenleg azt szeretném, ha végre találnék valakit, akinek mindent elmondhatok, és aki, ha kell, egész éjszaka ölelne, azért, hogy ne essek szét – hajtottam le a fejem, miközben éreztem, hogy remegnek a kezeim. Hogy ez a hideg miatt volt-e, vagy azért, mert olyan őszinte voltam, mint még soha senkivel, soha nem fogom megtudni – Mert ugyan elrejthetem magamban mélyre azt, ami történt velem, eltűntetni akkor sem tudom.

-          Én pedig azt szeretném, ha gyakrabban lennének ilyen estéim, mikor valakivel végre őszintén beszélhetek, miközben forró… izé, hideg csokoládét iszunk – pillantott bele a bögréjébe, mire én is így tettem, majd mosolyogva letettem a földre az immár jéghideg italt.

-          Igen, ebben én is benne lennék. Ez így olyan… egyszerű. Csak két ember, akik elmondhatnának egymásnak akármit, és akik tudják, hogy ha csak egy este erejéig is, de megbízhatnak egymásban – hunytam le a szemem, miközben éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggurult az arcomon.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, nem tudtam, mi történt. Csak annyit tudtam, hogy körülöttem minden sötét, én pedig valami puhán feküdtem. Egy pár pillanatig bágyadtan pislogtam, majd felfogtam, hogy a hotelszobában vagyok, és az oldalamon fekszem az ágyban. Mikor megéreztem a derekamra nehezedő súlyt, majdnem felsikítottam. Csak mikor ujjaimmal kitapogattam a hasamnál levő kezet, akkor ébredtem rá, hogy nem kell félnem. Halványan elmosolyodtam, majd ismét hagytam, hogy az álom világa magába szippantson, miközben már tudtam, hogy egész eddig Harry karjai védtek meg a rossz álmoktól, és hogy azoktól most sem kell majd tartanom. Biztonságban voltam.

Hatalmas dörömbölésre ébredtem, és egy pillanatig nem tudtam, hogy mégis hol vagyok. Mikor aztán pár másodperc múlva kitisztult az elmém, nyűgösen fordultam a másik oldalamra. Ekkor hallottam meg a dörömböléshez társuló hangot.

-          Harry, ha odabent vagy, azonnal told ki a segged! Húsz perce el kellett volna indulnunk! – Louis jellegzetes hangját sikerült még így, félálomban is felismernem, de ennél többre már nem futotta az erőmből. Ezért aztán csak még közelebb tornásztam magamat a mellettem levő, a takarótól meleg testhez, és igyekeztem befúrni a fejem a takaró alá. Harry mellettem csak morgott valamit, majd egyik kezét a derekamra téve még jobban magához húzott.

-          Paul, megvan már a pótkulcs? Na végre már! Komolyan, szerintem az életben nem kelnének fel maguktól – összehúztam a szemem, és a kezemet a fülemre tapasztottam, hátha úgy ki tudom zárni a zajokat, de mikor meghallottam az ajtó nyitódását, majd a trappolásokat, egészen egyszerűen felemeltem a fejem, így hagyva, hogy Harry az alatta levő párnát odahajítsa az ajtóhoz, ezzel elhallgattatva a zajongókat.

-          Ti ketten! Ki az ágyból, de most rögtön! És nem akarom tudni, hogy mitől vagytok ti ilyen álmosak, oké!? Harry, nyomás öltözni – éreztem, ahogy az eddig támasznak használt test rángatózni kezd, mire résnyire nyitottam a szemem és kissé fölemeltem a fejem, hogy meglássam Louist és Niallt, amint felöltözve, belőtt séróval és egy adag alapozóval a fejükön, egyszóval harca készen rángatták ki a nyúzott, tegnapi szerelését viselő Harryt az ágyból.

-          Neked is ideje lenne felkelned, tündérbogyó – nézett rám Louis, és lehet, hogy tényleg csak ennyire fáradt voltam, de a hangjából csak úgy süvített a megvetés. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, miközben hunyorogva figyeltem, ahogy Harryt kilökdösik az ajtón, majd a kezemmel kifésültem a szénakazalként álló hajamat az arcomból. Kissé kábán feltápászkodtam, és megállapítottam, hogy én tulajdonképpen kész vagyok. Hiszen sem fésűm, sem ruhám nem volt. Aztán belegondolva, hogy azért ez így mégiscsak elég undorító, becéloztam a fürdőt egy kiadós forró zuhany reményében.

http://www.youtube.com/watch?v=-nCXekqiqNo

-          Psszt, Flor – hajoltam oda a barátnőmhöz, miközben a széke mögött guggoltam.

-          Jesszus, meg akarsz ölni!? – rezdült össze, miközben kikerekedett szemekkel nézett rám. A színpadra éppen fellépő fiúk felé pillantottam, aztán reménykedve néztem Flor kitömött táskája felé.

-          Kérlek mond, hogy hoztál nekem váltásruhát – húztam el a számat.

-          Tessék, de remélem tudod, hogy magyarázatot várok – nyújtott felém egy papírzacskót, mire hálás pillantást küldtem felé, majd félig lehajolva kioldalaztam a teremből, és csak remélni tudtam, hogy nem voltam túl feltűnő. Épp elég baj az, hogy ugyan külön taxival jöttem, mégis egyszerre értem ide a fiúkkal. A mosdóba kiérve gyorsan átvedlettem a Flor által elhozott tiszta fehérneműbe (azért az sosem árt…), az apró virágmintás felsőbe, valamint a farmeringbe. A zacskóban talált hajgumival laza kontyba fogtam a kissé kezelhetetlenné vált hajam, majd nagyot sóhajtva visszalopakodtam a terembe, és feltűnés nélkül leültem a Flor melletti székre.

-          Elmondanád, hogy mégis…

-          Css, most figyelek – pisszegtem le, bár közben egyetlen szó sem jutott el a tudatomig abból, amit a fiúk mondtak. De még nem álltam készen a válaszadásra, hiszen egyelőre semmi elfogadható kifogás nem jutott az eszembe. Miután tíz percen keresztül meredtem a semmibe, és még mindig éreztem magamon Flor kissé ideges pillantását, hirtelen odafordultam hozzá.

-          Bocsánat, oké? Elkeveredtem, nem volt nálam telefon, és az egyetlen dolog, amit tenni tudtam, hogy idejöttem, és megkértem az egyik őrt, hogy had aludjak bent. Mivel nálam volt a jegyem, ezért beengedett, és mivel elaludtam, ezért még innen is elkéstem – hadartam el egy szuszra. Nem kellett volna hazudnom. Nem akartam hazudni. Az egyetlen dolog, amit akartam, az volt, hogy megtartsam magamnak ezt az egy éjszakát, ami a színtiszta boldogságot jelentette számomra. Annyira őszinte pillanatokat éltem át, hogy képtelen voltam kiadni mindezt valaki másnak. Bárki másnak. Éreztem magamon Flor kétkedő pillantását, és láttam a mosolyt, ami mögé a hitetlenkedését próbálta eltüntetni.

-          Hát akkor elég kemény éjszakád lehetett. De remélem, ez még nem vette el a kedvedet egy kiadós partizástól ma este – vigyorodott el szemtelenül. Nyeltem egy nagyot, miközben próbáltam kitalálni, hogy ezt mégis hogy fogom beadni neki.

-          Azt… azt már elintéztem. De meglátod, örülni fogsz neki – vigyorodtam el, és próbáltam nem észrevenni újabb kétkedő pillantását. Ismét előrefordultam, és kényszerítettem magam, hogy az elhangzott kérdésekre figyeljek. Mikor valaki megkérdezte, hogy ki mikor szexelt utoljára, elkaptam Harry pillantását, és elvigyorodva húzogatni kezdtem a szemöldököm. Mikor lehajtva a fejét az ajkába harapott, hogy ne röhögje el magát, egy kevésbé bájos pillantást kaptam el. Louis nézett rám a fél szemöldökét felhúzva, kissé idegesen, majd Niallhez hajolva belesúgott valamit a fülébe. Ez egyből elvette a kedvem a nevetéstől, és inkább lehajtottam a fejem, és a ’találkozó’ végéig fel sem emeltem.

-          Hé, hugi, hát te is előkerültél? – lépett oda hozzám Máté vigyorogva, miközben tenyerét pacsizásra emelte. Kissé furcsállva ugyan, de belecsaptam a tenyerébe, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen jó, hogy ennyire hiányoztam nekik, és ennyire aggódtak értem. És nem, ez cseppet sem volt ironikus.

-          Na jó,menjünk, a végén még lekéssük az ebédet – vigyorodott el Flor, mire én körbenéztem a már majdnem teljesen kiürült teremben.

-          Mindjárt, csak előbb elmegyek… mosdóba – mosolyogtam rájuk, majd határozottan elindultam a színpad felé, és megpillantva a mellette levő BACKSTAGE feliratú ajtót odaléptem hozzá. Mikor benyitottam, egy pillanatra megijedtem az előttem tornyosuló Mr. Kétajtós Szekrény 2.0.-tól, de mikor megláttam mögötte Harryt, egy kicsit megnyugodtam.

-          Mi van kislány, máris hiányoztam? – lépett oda hozzám vigyorogva, majd lazán átkarolva a vállam elvezetett Mr. Kétajtós Szekrény 2.0. mellett, végig egy hosszú folyosón, ahol emberek rohangáltak, mintha legalábbis mindannyiuknak feldugtak volna egy ananászt a seggükbe.

-          Hát csak gondoltam megkérdezem, hogy akkor… mi lesz este? Vagy… érted – makogtam összevissza, mire Harry egy kissé furcsa pillantást küldött felém, és megtorpanva egészen egyszerűen pofon vágott.

-          Hé, ez… ez meg mégis mi volt? – háborodtam fel az arcomat fogva.

-          Jobb már? – vigyorodott el szemtelenül, mire kelletlenül bólintottam.

-          Azt hiszem, erre szükségem volt.

-          Oké, akkor, figyelj. Még meg kell dumálnom a srácokkal, hogy hova megyünk, meg mi legyen, de maradjunk annyiban, hogy pontban kilenckor legyetek a hoteletek előtt. És lehetőleg ne mondjátok el senki másnak, oké? – húzta fel a szemöldökét.

-          Ó, pedig épp ki akartam ordítani az ablakon – vágtam csalódott fejet, mire Harry kissé felnevetett.

-          Nem rád gondoltam – biccentett végül.

-          Jó, de… Elárulnál valamit? – torpantam meg most én, és egészen addig nem folytattam, míg nem nézett felém érdeklődő pillantással – A többiek mégis miért utálnak? – tértem rá a lényegre egyből, mire akármennyire is hihetetlen volt, arca egy fokkal vörösebbre váltott. Atyaég. Harry Styles... elpirult!? Oké, nem, hu, lélegezz. Előtted most NEM Harry Styles áll, hanem Harry, egy jó barátod, akinek az arca mellesleg épp most váltott át rózsaszínbe.

-          Ööö… Oké, essünk túl rajta. Azt hiszik, hogy azért voltam nálad, mert lefeküdtünk, és most rám akaszkodtál, és haragszanak rám, mert utálják, mikor ezt csinálom, meg rád is, mert előre sejtették, hogy te is csak ilyen vagy – hadarta el egy szuszra tőle szokatlanul gyorsan, mire én csak kikerekedett szemekkel, pislogva néztem rá, majd megráztam a fejem, és igyekeztem túltenni magam az első traumán.

-          Várj, ’mikor ezt csinálod’? Jézusom, oké, állj, inkább nem akarom tudni – ráztam meg a fejem elvigyorodva, majd hátra fordultam, és elindultam visszafelé az eddigre majdnem teljesen kiürült folyosón.

-          Kilenckor! Pontban kilenckor, Liz! – hallottam még a hátam mögül, mire csak intettem neki, majd rávigyorogva Mr. Kétajtós Szekrény 2.0.-ra kiléptem a backstage-ből, és fantasztikus tájékozódási képességemet igénybe véve elindultam kifelé megkeresni Flort és Mátét, akik megint biztos alig tudták hol áll a fejük, annyira aggódtak értem.

Álom New York-ban /Novella, 1. rész/

Belegondoltál már, hogy milyen lenne, ha megnyernéd a GO1DEN ticket-et? 

Igen?

Nos, én is. És arra jutottam, nem fair, hogy egész Magyarországon csak egy ember nyerheti meg.

Szóval, maradjunk annyiban, hogy mi lenne, ha....

Liz

Flor

http://www.youtube.com/watch?v=YdOF_qYWx-s

A helyzet az, hogy amikor az álmatlan éjszakáimon magam elé képzeltem azt a pillanatot, amikor majd életemben először találkozok a One Direction-nel, mindig

a)      a hajam és a sminkem tökéletes volt

b)      a ruhám szexisen kiemelte (az álmomban legalábbis) tökéletes alakomat

c)      az öt srác közül legalább az egyik egyetlen pillantás után halálosan belém esett.

Ami akár (többé kevésbé) össze is jöhetett volna, ha nem késünk bő húsz percet, és ezáltal nem leizzadva, csapzottan, a hideg széltől kipirosodott arccal és könnyes szemmel esünk be a rajongókkal tömött hatalmas terembe. Oké, talán nem az utolsó pillanatban kellett volna eltévednünk New Yorkban… Zavartan torpantam meg a döbbent tekintetek kereszttüzében, csak sajnos kissé túl hirtelen tettem, minek következtében Flor, a drágalátós legjobb barátnőm, valamint Máté, a bátyám sikeresen nekem rohantak, ami után beletelt pár másodpercre, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Kissé lámpalázasan néztem körbe, aztán zavartan megköszörültem a torkom.

-          Ööö… bocs a késésért – sütöttem le a szemem, és zavartan kezdtem bámulni a cipőm orrát.

-          Igen, kissé összezavart minket az a sok sárga kocsi… - tette hozzá Flor mosolyogva.

A szobában levő biztonsági őr morogva irányt mutatott nekünk, mire elindultunk a mutatott ülőhelyek felé. Amik természetesen egymástól jó távol voltak. Közben páran szemérmetlenül megbámultak, páran eléggé… érdekes fejet vágtak, és voltak azok, akik egymás fülébe susogtak, miközben fél szemmel minket néztek. Na igen. Mi sem leszünk a társaság kedvencei, tekintettel arra, hogy most miattunk mindenki húsz perccel kevesebb ideig kérdezgetheti a kedvenceit. Flor felé néztem, aki csak mosolyogva nyújtotta felém mahasra a hüvelykujját, majd bemutatkozott a mellette ülő lánynak, aki megbabonázva bámulta Flor természetes szépségét. Oké… szóval Máté és én nem leszünk a társaság kedvencei. Máté felé pillantottam, aki épp befeszítette a bicepszét, hogy ezzel kedvezzen a körülötte ülőknek. Ja, hogy Máté az egyetlen pasi, aki eljött! Oké, szóval én nem leszek a társaság kedvence. Mivel mindeddig a székemen hátrafordulva nézelődtem, és próbáltam a lehető legkevésbé feszélyezve érezni magam a körülöttem levő ismeretlen lányok hatalmas tömegétől, ezért eszembe sem jutott, hogy esetleg, talán, de persze egyáltalán nem biztos, de akár még A fiúk is bent lehetnek valahol. Mondjuk… Nem is tudom… Talán úgy három méterre tőlem? A zavart torokköszörülés szinte áramütésként ért, annyira megijedtem az erős, érdes hangtól. Hirtelen mozdulattal fordultam előre, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mikor megláttam az öt, tökéletes arcot. Furcsa. Nem gondoltam volna, hogy élőben még helyesebbek lennének, de tévedtem. Zakatoló szívvel tanulmányoztam őket egyesével. Egyetlen dolog idegesített, pedig nagyon jól tudtam, hogy a jelen helyzetemben semminek sem szabadna – a smink. Ami miatt inkább néztek ki babáknak, mint hús-vér embereknek, és ami megakadályozta magának az útnak az értelmét – hogy egy kissé közelebbi kapcsolatba kerülhessünk a fiúk átlagos énjeivel. Zayn szemeiben egy pillanatig elvesztem, aki éppen Paul-lal diskurált valamiről. Louis mellette ült, és néha ordítva beleszólt a beszélgetésükbe. Niall mosolyogva integetett az összegyűlt rajongóknak, és néha felnevetett, mikor eljutott hozzá egy-egy kissé furcsa, ámbár a rajongók körében szokásos kijelentés. Liam kezeit összekulcsolva maga előtt, mosolyogva beszélgetett az egyik lánnyal az első sorból, aki éppen majd kiugrott a bőréből emiatt. És az utolsó, Harry. Kócos haja félig eltakarta az arcát, és egészen egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, milyen elmélyülten bámul valamit – vagy éppen valakit. Zavartan követtem a tekintetét, de mikor megláttam, hogy mit is bámult Harry Styles olyan nagyon elmélyülten, összeráncolt szemöldökkel, majdnem leestem a székemről. Ugyanis, mint kiderült, az a valaki nem más volt, mint egy bizonyos hihetetlenül szép, hosszú, sötétszőke hajú, jelenleg éppen a körülötte levőkkel elmélyülten beszélgető Flor volt. Vagy egy fél percig kapkodtam a fejem kettejük között, aztán magamban mosolyogva, és immár megnyugodva dőltem hátra a kényelmetlen székemen. Persze, mégis mit gondoltam?  Ha ebben a teremben bárkinek is van esélye arra a bizonyos posztra, amit minden egyes rajongó el akar érni (tudjátok, meglát-beleszeret-összejön-boldogan él míg meg nem hal), akkor az Flor. Jól ismertem már azt az elvarázsolt tekintetet, ami most Harry arcára ült, még akkor is, ha Flor soha az életben nem ismerte föl. Harry hirtelen elkapta a tekintetét Flor-ról, de ahelyett, hogy a vállát éppen bökdöső Liamre nézett volna, egyenesen rám nézett. A tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, mire zavartan elkaptam a szemem. Szinte fellélegeztem, mikor Paul összecsapva a kezét beszélni kezdett.

http://www.youtube.com/watch?v=HOzF4nkWQL4

-          Nos akkor most már, hogy mindenki megtisztel bennünket a jelenlétével, ha kicsit megkésve is, de kezdhetjük a szokásos kérdezz-felelek játékunkat. Gondolom, a játékszabályokat nem kell bemutatnom. Annyit viszont elmondanék, hogy ha túlságosan személyes, netán sértő kérdést akarnátok feltenni, a fiúk semmire nem kötelesek válaszolni.

A termemben izgatott susogás kezdődött. Mikor az aránylag hangos alapzajt is túlszárnyalta az ősrégi telefonom csipogása, ami azt jelezte, hogy SMS-em jött, ijedten kaptam a zsebemhez. Mégis hogy lehettem annyira hülye, hogy nem halkítottam le? Fejemet lehajtva hagytam, hogy a hajam előreesve eltakarja az arcom, majd a kopott billentyűzetet erősen benyomva megnyitottam az SMS-t, ami, mint láttam, Mátétól jött.

„Miért fogta meg valaki a seggem hátulról, és miért félek hátranézni…?”

Elfeledkezve arról, hogy pontosan hol is vagyok, hangosan felnevettem. És alig egy másodperc múlva kezemet a szám elé kapva, ijedten néztem föl. Oké, azt hiszem, nem éppen akkor kellett volna elkezdenem röhögni, mikor Zayn válaszolt valami kérdésre. Kissé lejjebb csúsztam a széken, ezzel próbálva elérni, hogy a körülöttem levőknek láthatatlan maradjak. Azt hiszem, nem sikerült. A lehető legkevésbé feltűnően írtam egy válasz SMS-t a bátyámnak, aztán próbáltam a beszélgetésre koncentrálni. Bár beleszólni egyszer sem szóltam bele. Minek? Úgyis eléggé ki fogja készíteni őket ez a több tucat rajongó az idiótábbnál idiótább kérdéseikkel, amiket amúgy kb. minden interjún elmondanak, és amiknek hála biztos, hogy nem tudjuk majd jobban megismerni őket. Rezegni kezdett a telefonom (időközben lehalkítottam), mire mosolyogva nyitottam meg Flor üzenetét.

„Na, kitaláltad már, hogy hogy ünnepeljük meg a szülinapodat? ;) Még mindig van időnk egy- két pasi sztriptíztáncost hívni :D:D <3”

Halványan elmosolyodtam, aztán hátrafordulva megforgattam a szemeimet, de ez a megnyilvánulásom valahogy nem tudta letörölni Flor arcáról a hatalmas, pimasz vigyort. Visszafordulva a srácokra emeltem a tekintetem, de mikor megláttam az engem vizslató tengerzöld szempárt, inkább zavartan lehajtottam a fejem. Nos, igen. Talán azért örültem a legjobban ennek az utazásnak, mert így a szülinapomat a kedvenc városomban tölthetem, a legjobb barátnőm, és a bátyám társaságában. Nem beszélve arról, hogy így lesz közös képem és autogrammom a drága fiúkáktól.

-          Oké lányok, bocsánat, de mivel később kellett kezdenünk, ezért mos csak ennyi időnk volt – tette fel a kezeit Louis.

-          Igen, nekünk most mennünk kell próbálni. De köszönjük a kérdéseiteket, és találkozunk a Madison Square Garden-ben – állt fel Liam, majd gyors köszönések után a többiek is így tettek.

Mielőtt még bárki más felállhatott volna, vagy mielőtt még a fiúk kimentek volna a teremből, Flor máris mellettem termett.

-          Na? Akár még őket is meghívhatnánk! Légyszi, légyszi, ne tedd ezt velem – térdelt le mellém, kezeit összekulcsolva.

-          Hagyjál már békén, te állat. Már megbeszéltük. Nem akarok sem bulit, sem meglepetést, sem bármilyen felhajtást. New Yorkban vagyunk, nekem ez épp elég a szülinapomhoz – toltam el magamtól, majd húztam fel, miután én is felálltam.

-          De ne már, Liz! Pont ez benne a pláne, hogy New York-ban vagyunk! Mégis hogy gondoltad, hogy nem fogunk itt bulizni? – lépett hozzám Máté, kissé könyörgőre véve a figurát.

-          Azt nem mondtam, hogy nem fogunk. Csak azt, hogy nem azért, hogy megünnepeljük a szülinapom – vigyorogtam rájuk, aztán még utoljára a színpad felé tekintettem, ahol már egyedül Harry állt, vagyis inkább sietett kifelé. Csakhogy valami, vagy inkább valaki, eléggé elvonta a figyelmét. Unottan fordultam Flor felé.

-          Úgy tűnik, újabb imádód van. Miért nem lepődök én meg ezen? – Flor értetlenül nézett rám, mire a színpad felé biccentettem. Flor Harry felé pillantott, aki ekkor elkapta a tekintetét, majd a lépteit felgyorsítva kisietett a teremből. Flor elpirulva lehajtott a fejét, aztán kissé elkomorulva lökött egyet a vállamon.

-          Hagyjál már, te hülye. Nem tudom, miért képzelsz be ilyeneket folyton. És amúgy is, Márk éppen hív – kapta elő a telefonját, majd pár lépéssel arrébb sétált.

-          Na mi van hugi, már megint min húztad fel magad? – karolt át Máté lazán, de én csak egy hűvös pillantást küldve felé ellöktem magamtól a kezét, és arrébb sétáltam.

Oké, azt hiszem, annyira nem vagytok kíváncsiak arra, hogy hogy vesztem össze a bátyámmal, hogy Flor hogy nem akart szóba állni velem azért, mert állítása szerint már megint ’hülyeségeket találtam ki’. Aha. Megnézném, Harry erre mit mondana… Mindegy, ez megszokott volt nálunk, úgyis tudta mindhármunk, hogy másnap reggelre szent a béke lesz. De aznap még ott volt a koncert. A koncert, mely már akkor tökéletes volt, mikor az öt srác csak kisétált a színpadra, és köszöntötte a közönséget. Akkor is, ha idegen lányok között voltam, akik pont letojtak, hiszen csak legjobb barátnőjük nyakába borulva akartak sikítozni, akkor is, ha tőlem pár méterre láttam Flort önfeledten sikítozni, és valami lányt ölelgetni, akkor is, ha a bátyám unottan nyomkodta a mobilját. Mert nekem felejthetetlen volt. Az egész koncertet végigugráltam, és szinte teljesen elment a hangom a végére. A fiúk kisugárzása, a hangjuk, a játékuk, a folyamatos kapcsolat köztük… pont olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. Szinte eufórikus állapotban lépteltem ki végül a koncertcsarnokból, és a nagy bambulásomban fel sem tűnt, hogy félpercenként fel akartak lökni. csak sodródtam a tömeggel, még ha kicsit lassabb is voltam a többieknél. csak amikor teljesen egyedül álltam az addigra kihalt utcán, akkor jutott eszembe, hogy pontosan hol is vagyok. Mármint. New York. Teljesen egyedül.

-          Ó hogy az a…

Idegesen kezdtem el turkálni a zsebemben, aztán a homlokomra csaptam. Mégis hogy lehettem ennyire hülye? Az idióta találkozó után visszamentünk a hotelszobába, én meg nem hoztam magammal táskát, mondván, Máté majd elteszi nekem a mobilomat.

-          Na és most mi lesz? – suttogtam magam elé.

Az egyetlen dolog, ami nálam volt, az az igazolókártyám, hogy én vagyok a GO1DEN ticket magyarországi nyertese, de azzal nem hiszem, hogy túl sokra mennék. Még pénz sem volt nálam, a rohadt életbe!

-          Oké, gondolkodjuk pozitívan!  - sóhajtottam, majd elmosolyodtam, és elindultam az aréna hátsó bejárata felé. Csak épp arra nem számítottam, hogy a rajongók harmada ott fog várakozni a kedvenceikre. Kissé furán néztem körbe a tömegen, aztán kissé fázósan összébb húztam magamon a kabátom. Mégiscsak december volt, az istenért! A hideg szinte a csontomig hatolt. Egy tíz percet elmeditáltam magamban, a lábaim már elzsibbadtak, a kezeimet nem éreztem, és a fogaim önkéntelenül is összekoccantak fél percenként.

http://www.youtube.com/watch?v=bcpYKBTALKY

Mikor is meghallottam az eddigi alapzajt felváltó fülsiketítő sikítást. Támadóállásba helyezkedtem, és hunyorogva, lábujjhegyre állva próbáltam megfigyelni, vajon hol lehetnek a fiúk. Csakhogy mindenki más is ezt tette. Mikor megláttam a biztonsági őröket kimagaslani a tömegből, egyből elkezdtem fúrni magam abba az irányba, amerre tartottak, nem törődve a halálos fenyegetésekkel, a hajráncigálásokkal, vagy az anyázásokkal, amiket kaptam. Alig fél perc alatt teljesen leizzadtam, és még a távolság felét sem sikerült megtennem az őrök felé. Nem volt jobb ötletem, megragadtam az aranyszínű igazolókártyámat, és azt szorosan megragadva a levegőbe emeltem, és próbáltam szuggerálni a fiúkat, hogy vegyék észre. A sikítás, vagy ordítás úgysem ért volna semmit. És akkor megláttam Harry villanó tekintetét, ahogy először a kártyámra, aztán rám pillant. Ajkamba harapva fohászkodtam, hogy értse meg a célzásomat, és amikor a mellette levő biztonsági őr pár másodperc múlva elkezdett felém haladni, szinte egyből megkönnyebbültem. A kétajtós szekrény durván megragadta a karom, aztán anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, elkezdett visszafele húzni, a fiúk felé. Felfogni sem volt időm a történteket, máris valami meleg, baromi szoros, és kényelmetlen helyen találtam magam. Egy hatalmas, fekete mellkas, és Zayn Malik között. Aki kissé furcsán kezdett el méregetni.

-          Hát te? – ordította bele a fülembe úgy, hogy majdnem kiszakadt a dobhártyám.

-          Itt hagytak, és nincs nálam se telefon, se pénz – ordítottam vissza a fülébe, mire elgondolkodva bólintott. A kis csapatunk elég lassan ugyan, de folyamatosan haladt. Az öt fiú – meg most már én is – biztonsági őrök közé volt préselődve, akik a lehető leginkább igyekeztek megakadályozni, hogy az extázisba esett rajongók esetleg olyat tegyenek, ami mondjuk, nem is tudom… törvénybe ütközik. Ettől függetlenül még engem is (!) letapiztak párszor, valamint meghúzták a hajam, összegyűrték, és ha jól láttam az ujjánál el is szakították a kabátomat. Valaki hirtelen megragadta a derekamat, és megemelt, majd csak annyit vettem észre, hogy egy hatalmas, fekete bőrülésű kocsiban ülök, először egyedül, aztán egymás után, gyorsan beszállnak a fiúk is, az egyik kétajtós szekrény kíséretében.

Nagyon nyelve kényszeredetten elmosolyodtam, aztán próbáltam eltűnni az engem furcsán méregető szempárok kereszttüzében. Amikor a kívülről ugyan sötétített, de belülről tökéletesen átlátható ablaküvegnek hirtelen neki csapódott egy test, hatalmasat sikítva ugrottam arrébb. Kalapáló szívvel néztem az ablakokat elárasztó tinilányokat, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Ilyen komolyan létezik? A következő amit megláttam, az két meztelen mell volt, az ablaküvegnek préselve, ezét inkább eltakartam az arcomat a kezeimmel. Csak kb fél perccel ezután jutott el a fülemig az a jóízű nevetés,. ami egyenesen ötfelől érkezett. És csak ekkor jutott eszembe, hogy én az előbb nem csak hogy hatalmasat ugrottam ijedtemben, de arrébb is ugrottam. és mivel elég sokan voltunk, ezért…

-          Jézusom – ültem vissza hirtelen a helyemre, aztán elvörösödve néztem Niall-re, akinek anélkül, hogy észrevettem volna, több mint két percig az ölében terpeszkedtem.

-          Hamar beilleszkedtél, kislány – kacsintott rám Louis, mire zavartan lehajtottam a fejem.

-          És ha már így elhelyezkedtél az ölemben, elárulnád, hogy mégis kit tisztelhetünk benned? – vigyorgott rám Niall.

-          Liz vagyok – motyogtam az orrom alatt, és igyekeztem kerülni a szemkontaktust mindenkivel.

-          És kedves Liz, mégis hogy fogsz te innen hazajutni? – húzta fel a szemöldökét Zayn – A ti hoteletekhez nem mehetünk, ahogy a kocsink se, mert kétlem, hogy túl jót tenne a rajongóinknak a média megjelenése. Jobb, ha titokban marad a kilétük.

Zavartan bólintottam. Utáltam, hogy kellemetlenséget okoztam nekik a szándékomon kívül.

-          Aludhatna akár nálunk is. Nem tűnik túl veszélyesnek – vonta meg a vállát Harry, mire hirtelen az összes szempár rászegeződött. Bár azt hiszem, rajtam kívül senki sem azon akadt fent, hogy ’nem tűnök túl veszélyesnek’.

-          Harry, te megvesztél?

-          Ez egy rajongó!

-          Ki fog adni minket!

-          És el fogja mondani a többieknek!

-          Ezt mégis hogy képzelted?

A fejemet lehajtva, unottan hallgattam a kétségbeesett beszédfoszlányokat, de egy idő után meguntam, hogy megállás nélkül sértegetnek engem az orrom előtt.

-          Helló, nem tűnik fel, hogy én is itt vagyok? – emeltem fel a kezem – És amúgy is, miért gondoljátok, hogy az összes rajongótok ugyanolyan? – húztam fel a szemöldököm.

-          Miért, azt ne mond nekem, hogy ha te most egy hotelben aludhatnál a híres-neves One Direction-nel, sőt, egy folyosón velük, akkor azt nem mondanád el senkinek? – húzta fel a szemöldökét Louis. Halványan elmosolyodtam. És, hölgyeim és uraim, Sassmasta from Doncasta bemutatkozik!

-          Miért mondanám el bárkinek? Igen, nyilvánosság előtt ti vagytok a híres-neves One Direction, de a kamerák mögött csak öt átlagos srác lapul. És azt sem mondanám el senkinek, hogy ’Úristen! Képzeld, Józsival egy emeleten aludtam a múltkor!’ – húztam fel a szemöldököm. Mert nehogy már azt higgyék, hogy én egy sikítozó kis ribanc vagyok, egy olyan fajta, mint aki pont az előbb nyomta oda a cicijét a kocsi ablakának!

-          Látjátok? Meg amúgy is, érettebbnek tűnik, mint a legtöbben – húzta fel a szemöldökét Harry. Halványan elmosolyodtam, miközben lehajtottam a fejem. Komolyan ennyit érnének neki az információk Florról? Hát, ha neki ennyire kellenek….

-          De… És ha hazudik? – mutatott rám Louis, mire unottan nekidöntöttem a fejem az ülés fejtámlájának.

-          Mégis miért hazudnék? És amúgy is, ha egy olyan nagyon elvetemült rajongótok lennék, szerintetek képes lennék itt ülni, és tök normálisan elcsevegni veletek? – vettetem be az adu ászt. Mind az öt srác elgondolkodott egy pillanatra.

-          Jogos – biccentett felém Niall.

-          De akkor meg kell ígérned nekünk, sőt, meg kel esküdnöd, hogy soha, senkinek nem mondod el. Még a legjobb barátnődnek sem, rendben? – nézett rám Zayn, mire egy pillanatra Harry felé pillantottam, aki szintén engem figyelt.

-          Ne aggódj, neki aztán biztos, hogy nem mondom el – mosolyodtam el, aztán unottan megforgattam a szemem – Esküszöm a bátyám életére, hogy soha nem mondom el senkinek, hogy most a híres-neves One Direction-nel fogok egy szállodában aludni. És, tudjátok, a bátyám itt van, tehát ha mégis elmondanám valakinek, nyugodtan álljatok bosszút, egy percet sem kell haboznotok – kacsintottam Zayn-re, aki halványan elmosolyodott.

-          Micsoda biztosítás – mosolygott rám Liam, mire elvigyorodtam. Persze, érthető volt, hogy ennyire óvatosak voltak, nyilván én is az lennék, de azért mélyen, egy nagyon régen elrejtett énem darabjaira hullott. Bár tény és való, hogy előre sejtettem, hogy ez ennek az utazásnak a járulékos vesztesége lesz. Hiszen mostantól az álmodozások valósággá váltak, az eddig elképzelt, tökéletes embereket, hús vér emberek váltották fel, akik bizony tele vannak hibákkal, kétségekkel, és félelmekkel. Halványan elmosolyodtam. Milyen filozofikus lettem… Röhejes ez az egész.

-          Oké, mindjárt ott vagyunk – nézett hátra hirtelen a sofőr. nem értettem, miért kell ezt bemondani, de mikor azok a bizonyos testek ismét nekicsapódtak az ablaküvegnek, egyből megértettem.

-          Jól vagy? – nézett rám Zayn mosolyogva, mire kissé zavartan bólintottam.

-          Egy idő után megszokod őket, és semlegessé válsz irántuk. Ez a látvány mindennapos lesz számodra, és már szinte az a furcsa, ha akár csak egy percre is nyugodt körülmények között lehetsz – nézett rám Niall. Elgondolkozva pillantottam a sok-sok sikítozó tinilány felé, akik minden bizonnyal nem tudtak jegyet kapni a koncertre.

-          Jut eszembe, állati volt ma a koncert – vigyorogtam rájuk feltartott hüvelykujjal.

-          Ez csak természetes – biccentett felém Louis vigyorogva mire megforgattam a szemem. hirtelen bezárult a kocsi mögött egy hatalmas kapu, és ezzel együtt kizárta a sikításokat is. Fura volt a csönd. A következő pillanatban már ki is szálltunk, és míg ők teljesen természetesnek vélve indultak el valamerre, addig én zavartan, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat várakoztam, hátha mond nekem valaki valamit, hogy mégis mit kéne csinálnom. Harry hirtelen megtorpant, majd hátrafordulva intett felém

-          Te nem jössz? – húzta fel a szemöldökét egy nyájas mosolyt küldve felém, amitől biztos azt várta, hogy majd azonnal elolvadok.

-          De – vontam meg a vállam, majd elindultam utána – De inkább tartogasd másoknak a szívtipró mosolyodat, nekem valahogy nem jön be.

A másik négy fiú elröhögte magát, de Harry csak zavartan nézett rám.

-          Bocs – suttogtam, miközben megvontam a vállam. Halványan elmosolyodott, majd előre sietett a fiúkhoz, engem ismét egyedül hagyva.

Magamban elmosolyodtam a szituáció abszurditásán, és a biztonság kedvéért megcsíptem a karomat hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem álmodok-e. Hát, kissé túl erősre sikeredett az a csípés, mivel veszettül fájt, és felszisszenve kaptam a máris bepirosodott kezemhez. A csili vili, öt csillagos hotel recepciójához lépve Mr. Kétajtós Szekrény kért nekem egy szobát, és egy ’kis’ plusz borravaló segítségével elérte, hogy a szobám közvetlenül a fiúkéi mellett legyen. Hát igen, akinek jól megy… Na, nem Mr. Kétajtósra gondolok, neki nem hiszem, hogy olyan túlzottan magas lenne a fizetése….

Amint úgy két perc múlva becsuktam magam mögött a luxuslakosztály (!) ajtaját, remegve dőltem neki a faajtónak, és lehunyva a szemem próbáltam összeszedni a gondolataimat, már amennyire ez lehetséges volt ebben a szituációban. De alig voltam öt percet egyedül, mikor kopogtak az ajtómon. Fáradtan, mint aki legalább három napja nem aludt nyitottam ki az ajtót résnyire, majd mikor megláttam a folyosón zavartan, zsebre dugott kézzel álló alakot, döbbenten tártam ki az ajtót. Egy pillanatig csak meredtünk egymásra, majd végül egyetlen szó nélkül belépett mellettem a szobába. Oké, elárulná nekem valaki, hogy mégis mit keres Harry Styles New Yorkban, egy öt csillagos hotelben, velem egy szobában…!?