Álom New York-ban /Novella, 1. rész/

Belegondoltál már, hogy milyen lenne, ha megnyernéd a GO1DEN ticket-et? 

Igen?

Nos, én is. És arra jutottam, nem fair, hogy egész Magyarországon csak egy ember nyerheti meg.

Szóval, maradjunk annyiban, hogy mi lenne, ha....

Liz

Flor

http://www.youtube.com/watch?v=YdOF_qYWx-s

A helyzet az, hogy amikor az álmatlan éjszakáimon magam elé képzeltem azt a pillanatot, amikor majd életemben először találkozok a One Direction-nel, mindig

a)      a hajam és a sminkem tökéletes volt

b)      a ruhám szexisen kiemelte (az álmomban legalábbis) tökéletes alakomat

c)      az öt srác közül legalább az egyik egyetlen pillantás után halálosan belém esett.

Ami akár (többé kevésbé) össze is jöhetett volna, ha nem késünk bő húsz percet, és ezáltal nem leizzadva, csapzottan, a hideg széltől kipirosodott arccal és könnyes szemmel esünk be a rajongókkal tömött hatalmas terembe. Oké, talán nem az utolsó pillanatban kellett volna eltévednünk New Yorkban… Zavartan torpantam meg a döbbent tekintetek kereszttüzében, csak sajnos kissé túl hirtelen tettem, minek következtében Flor, a drágalátós legjobb barátnőm, valamint Máté, a bátyám sikeresen nekem rohantak, ami után beletelt pár másodpercre, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Kissé lámpalázasan néztem körbe, aztán zavartan megköszörültem a torkom.

-          Ööö… bocs a késésért – sütöttem le a szemem, és zavartan kezdtem bámulni a cipőm orrát.

-          Igen, kissé összezavart minket az a sok sárga kocsi… - tette hozzá Flor mosolyogva.

A szobában levő biztonsági őr morogva irányt mutatott nekünk, mire elindultunk a mutatott ülőhelyek felé. Amik természetesen egymástól jó távol voltak. Közben páran szemérmetlenül megbámultak, páran eléggé… érdekes fejet vágtak, és voltak azok, akik egymás fülébe susogtak, miközben fél szemmel minket néztek. Na igen. Mi sem leszünk a társaság kedvencei, tekintettel arra, hogy most miattunk mindenki húsz perccel kevesebb ideig kérdezgetheti a kedvenceit. Flor felé néztem, aki csak mosolyogva nyújtotta felém mahasra a hüvelykujját, majd bemutatkozott a mellette ülő lánynak, aki megbabonázva bámulta Flor természetes szépségét. Oké… szóval Máté és én nem leszünk a társaság kedvencei. Máté felé pillantottam, aki épp befeszítette a bicepszét, hogy ezzel kedvezzen a körülötte ülőknek. Ja, hogy Máté az egyetlen pasi, aki eljött! Oké, szóval én nem leszek a társaság kedvence. Mivel mindeddig a székemen hátrafordulva nézelődtem, és próbáltam a lehető legkevésbé feszélyezve érezni magam a körülöttem levő ismeretlen lányok hatalmas tömegétől, ezért eszembe sem jutott, hogy esetleg, talán, de persze egyáltalán nem biztos, de akár még A fiúk is bent lehetnek valahol. Mondjuk… Nem is tudom… Talán úgy három méterre tőlem? A zavart torokköszörülés szinte áramütésként ért, annyira megijedtem az erős, érdes hangtól. Hirtelen mozdulattal fordultam előre, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mikor megláttam az öt, tökéletes arcot. Furcsa. Nem gondoltam volna, hogy élőben még helyesebbek lennének, de tévedtem. Zakatoló szívvel tanulmányoztam őket egyesével. Egyetlen dolog idegesített, pedig nagyon jól tudtam, hogy a jelen helyzetemben semminek sem szabadna – a smink. Ami miatt inkább néztek ki babáknak, mint hús-vér embereknek, és ami megakadályozta magának az útnak az értelmét – hogy egy kissé közelebbi kapcsolatba kerülhessünk a fiúk átlagos énjeivel. Zayn szemeiben egy pillanatig elvesztem, aki éppen Paul-lal diskurált valamiről. Louis mellette ült, és néha ordítva beleszólt a beszélgetésükbe. Niall mosolyogva integetett az összegyűlt rajongóknak, és néha felnevetett, mikor eljutott hozzá egy-egy kissé furcsa, ámbár a rajongók körében szokásos kijelentés. Liam kezeit összekulcsolva maga előtt, mosolyogva beszélgetett az egyik lánnyal az első sorból, aki éppen majd kiugrott a bőréből emiatt. És az utolsó, Harry. Kócos haja félig eltakarta az arcát, és egészen egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, milyen elmélyülten bámul valamit – vagy éppen valakit. Zavartan követtem a tekintetét, de mikor megláttam, hogy mit is bámult Harry Styles olyan nagyon elmélyülten, összeráncolt szemöldökkel, majdnem leestem a székemről. Ugyanis, mint kiderült, az a valaki nem más volt, mint egy bizonyos hihetetlenül szép, hosszú, sötétszőke hajú, jelenleg éppen a körülötte levőkkel elmélyülten beszélgető Flor volt. Vagy egy fél percig kapkodtam a fejem kettejük között, aztán magamban mosolyogva, és immár megnyugodva dőltem hátra a kényelmetlen székemen. Persze, mégis mit gondoltam?  Ha ebben a teremben bárkinek is van esélye arra a bizonyos posztra, amit minden egyes rajongó el akar érni (tudjátok, meglát-beleszeret-összejön-boldogan él míg meg nem hal), akkor az Flor. Jól ismertem már azt az elvarázsolt tekintetet, ami most Harry arcára ült, még akkor is, ha Flor soha az életben nem ismerte föl. Harry hirtelen elkapta a tekintetét Flor-ról, de ahelyett, hogy a vállát éppen bökdöső Liamre nézett volna, egyenesen rám nézett. A tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, mire zavartan elkaptam a szemem. Szinte fellélegeztem, mikor Paul összecsapva a kezét beszélni kezdett.

http://www.youtube.com/watch?v=HOzF4nkWQL4

-          Nos akkor most már, hogy mindenki megtisztel bennünket a jelenlétével, ha kicsit megkésve is, de kezdhetjük a szokásos kérdezz-felelek játékunkat. Gondolom, a játékszabályokat nem kell bemutatnom. Annyit viszont elmondanék, hogy ha túlságosan személyes, netán sértő kérdést akarnátok feltenni, a fiúk semmire nem kötelesek válaszolni.

A termemben izgatott susogás kezdődött. Mikor az aránylag hangos alapzajt is túlszárnyalta az ősrégi telefonom csipogása, ami azt jelezte, hogy SMS-em jött, ijedten kaptam a zsebemhez. Mégis hogy lehettem annyira hülye, hogy nem halkítottam le? Fejemet lehajtva hagytam, hogy a hajam előreesve eltakarja az arcom, majd a kopott billentyűzetet erősen benyomva megnyitottam az SMS-t, ami, mint láttam, Mátétól jött.

„Miért fogta meg valaki a seggem hátulról, és miért félek hátranézni…?”

Elfeledkezve arról, hogy pontosan hol is vagyok, hangosan felnevettem. És alig egy másodperc múlva kezemet a szám elé kapva, ijedten néztem föl. Oké, azt hiszem, nem éppen akkor kellett volna elkezdenem röhögni, mikor Zayn válaszolt valami kérdésre. Kissé lejjebb csúsztam a széken, ezzel próbálva elérni, hogy a körülöttem levőknek láthatatlan maradjak. Azt hiszem, nem sikerült. A lehető legkevésbé feltűnően írtam egy válasz SMS-t a bátyámnak, aztán próbáltam a beszélgetésre koncentrálni. Bár beleszólni egyszer sem szóltam bele. Minek? Úgyis eléggé ki fogja készíteni őket ez a több tucat rajongó az idiótábbnál idiótább kérdéseikkel, amiket amúgy kb. minden interjún elmondanak, és amiknek hála biztos, hogy nem tudjuk majd jobban megismerni őket. Rezegni kezdett a telefonom (időközben lehalkítottam), mire mosolyogva nyitottam meg Flor üzenetét.

„Na, kitaláltad már, hogy hogy ünnepeljük meg a szülinapodat? ;) Még mindig van időnk egy- két pasi sztriptíztáncost hívni :D:D <3”

Halványan elmosolyodtam, aztán hátrafordulva megforgattam a szemeimet, de ez a megnyilvánulásom valahogy nem tudta letörölni Flor arcáról a hatalmas, pimasz vigyort. Visszafordulva a srácokra emeltem a tekintetem, de mikor megláttam az engem vizslató tengerzöld szempárt, inkább zavartan lehajtottam a fejem. Nos, igen. Talán azért örültem a legjobban ennek az utazásnak, mert így a szülinapomat a kedvenc városomban tölthetem, a legjobb barátnőm, és a bátyám társaságában. Nem beszélve arról, hogy így lesz közös képem és autogrammom a drága fiúkáktól.

-          Oké lányok, bocsánat, de mivel később kellett kezdenünk, ezért mos csak ennyi időnk volt – tette fel a kezeit Louis.

-          Igen, nekünk most mennünk kell próbálni. De köszönjük a kérdéseiteket, és találkozunk a Madison Square Garden-ben – állt fel Liam, majd gyors köszönések után a többiek is így tettek.

Mielőtt még bárki más felállhatott volna, vagy mielőtt még a fiúk kimentek volna a teremből, Flor máris mellettem termett.

-          Na? Akár még őket is meghívhatnánk! Légyszi, légyszi, ne tedd ezt velem – térdelt le mellém, kezeit összekulcsolva.

-          Hagyjál már békén, te állat. Már megbeszéltük. Nem akarok sem bulit, sem meglepetést, sem bármilyen felhajtást. New Yorkban vagyunk, nekem ez épp elég a szülinapomhoz – toltam el magamtól, majd húztam fel, miután én is felálltam.

-          De ne már, Liz! Pont ez benne a pláne, hogy New York-ban vagyunk! Mégis hogy gondoltad, hogy nem fogunk itt bulizni? – lépett hozzám Máté, kissé könyörgőre véve a figurát.

-          Azt nem mondtam, hogy nem fogunk. Csak azt, hogy nem azért, hogy megünnepeljük a szülinapom – vigyorogtam rájuk, aztán még utoljára a színpad felé tekintettem, ahol már egyedül Harry állt, vagyis inkább sietett kifelé. Csakhogy valami, vagy inkább valaki, eléggé elvonta a figyelmét. Unottan fordultam Flor felé.

-          Úgy tűnik, újabb imádód van. Miért nem lepődök én meg ezen? – Flor értetlenül nézett rám, mire a színpad felé biccentettem. Flor Harry felé pillantott, aki ekkor elkapta a tekintetét, majd a lépteit felgyorsítva kisietett a teremből. Flor elpirulva lehajtott a fejét, aztán kissé elkomorulva lökött egyet a vállamon.

-          Hagyjál már, te hülye. Nem tudom, miért képzelsz be ilyeneket folyton. És amúgy is, Márk éppen hív – kapta elő a telefonját, majd pár lépéssel arrébb sétált.

-          Na mi van hugi, már megint min húztad fel magad? – karolt át Máté lazán, de én csak egy hűvös pillantást küldve felé ellöktem magamtól a kezét, és arrébb sétáltam.

Oké, azt hiszem, annyira nem vagytok kíváncsiak arra, hogy hogy vesztem össze a bátyámmal, hogy Flor hogy nem akart szóba állni velem azért, mert állítása szerint már megint ’hülyeségeket találtam ki’. Aha. Megnézném, Harry erre mit mondana… Mindegy, ez megszokott volt nálunk, úgyis tudta mindhármunk, hogy másnap reggelre szent a béke lesz. De aznap még ott volt a koncert. A koncert, mely már akkor tökéletes volt, mikor az öt srác csak kisétált a színpadra, és köszöntötte a közönséget. Akkor is, ha idegen lányok között voltam, akik pont letojtak, hiszen csak legjobb barátnőjük nyakába borulva akartak sikítozni, akkor is, ha tőlem pár méterre láttam Flort önfeledten sikítozni, és valami lányt ölelgetni, akkor is, ha a bátyám unottan nyomkodta a mobilját. Mert nekem felejthetetlen volt. Az egész koncertet végigugráltam, és szinte teljesen elment a hangom a végére. A fiúk kisugárzása, a hangjuk, a játékuk, a folyamatos kapcsolat köztük… pont olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. Szinte eufórikus állapotban lépteltem ki végül a koncertcsarnokból, és a nagy bambulásomban fel sem tűnt, hogy félpercenként fel akartak lökni. csak sodródtam a tömeggel, még ha kicsit lassabb is voltam a többieknél. csak amikor teljesen egyedül álltam az addigra kihalt utcán, akkor jutott eszembe, hogy pontosan hol is vagyok. Mármint. New York. Teljesen egyedül.

-          Ó hogy az a…

Idegesen kezdtem el turkálni a zsebemben, aztán a homlokomra csaptam. Mégis hogy lehettem ennyire hülye? Az idióta találkozó után visszamentünk a hotelszobába, én meg nem hoztam magammal táskát, mondván, Máté majd elteszi nekem a mobilomat.

-          Na és most mi lesz? – suttogtam magam elé.

Az egyetlen dolog, ami nálam volt, az az igazolókártyám, hogy én vagyok a GO1DEN ticket magyarországi nyertese, de azzal nem hiszem, hogy túl sokra mennék. Még pénz sem volt nálam, a rohadt életbe!

-          Oké, gondolkodjuk pozitívan!  - sóhajtottam, majd elmosolyodtam, és elindultam az aréna hátsó bejárata felé. Csak épp arra nem számítottam, hogy a rajongók harmada ott fog várakozni a kedvenceikre. Kissé furán néztem körbe a tömegen, aztán kissé fázósan összébb húztam magamon a kabátom. Mégiscsak december volt, az istenért! A hideg szinte a csontomig hatolt. Egy tíz percet elmeditáltam magamban, a lábaim már elzsibbadtak, a kezeimet nem éreztem, és a fogaim önkéntelenül is összekoccantak fél percenként.

http://www.youtube.com/watch?v=bcpYKBTALKY

Mikor is meghallottam az eddigi alapzajt felváltó fülsiketítő sikítást. Támadóállásba helyezkedtem, és hunyorogva, lábujjhegyre állva próbáltam megfigyelni, vajon hol lehetnek a fiúk. Csakhogy mindenki más is ezt tette. Mikor megláttam a biztonsági őröket kimagaslani a tömegből, egyből elkezdtem fúrni magam abba az irányba, amerre tartottak, nem törődve a halálos fenyegetésekkel, a hajráncigálásokkal, vagy az anyázásokkal, amiket kaptam. Alig fél perc alatt teljesen leizzadtam, és még a távolság felét sem sikerült megtennem az őrök felé. Nem volt jobb ötletem, megragadtam az aranyszínű igazolókártyámat, és azt szorosan megragadva a levegőbe emeltem, és próbáltam szuggerálni a fiúkat, hogy vegyék észre. A sikítás, vagy ordítás úgysem ért volna semmit. És akkor megláttam Harry villanó tekintetét, ahogy először a kártyámra, aztán rám pillant. Ajkamba harapva fohászkodtam, hogy értse meg a célzásomat, és amikor a mellette levő biztonsági őr pár másodperc múlva elkezdett felém haladni, szinte egyből megkönnyebbültem. A kétajtós szekrény durván megragadta a karom, aztán anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, elkezdett visszafele húzni, a fiúk felé. Felfogni sem volt időm a történteket, máris valami meleg, baromi szoros, és kényelmetlen helyen találtam magam. Egy hatalmas, fekete mellkas, és Zayn Malik között. Aki kissé furcsán kezdett el méregetni.

-          Hát te? – ordította bele a fülembe úgy, hogy majdnem kiszakadt a dobhártyám.

-          Itt hagytak, és nincs nálam se telefon, se pénz – ordítottam vissza a fülébe, mire elgondolkodva bólintott. A kis csapatunk elég lassan ugyan, de folyamatosan haladt. Az öt fiú – meg most már én is – biztonsági őrök közé volt préselődve, akik a lehető leginkább igyekeztek megakadályozni, hogy az extázisba esett rajongók esetleg olyat tegyenek, ami mondjuk, nem is tudom… törvénybe ütközik. Ettől függetlenül még engem is (!) letapiztak párszor, valamint meghúzták a hajam, összegyűrték, és ha jól láttam az ujjánál el is szakították a kabátomat. Valaki hirtelen megragadta a derekamat, és megemelt, majd csak annyit vettem észre, hogy egy hatalmas, fekete bőrülésű kocsiban ülök, először egyedül, aztán egymás után, gyorsan beszállnak a fiúk is, az egyik kétajtós szekrény kíséretében.

Nagyon nyelve kényszeredetten elmosolyodtam, aztán próbáltam eltűnni az engem furcsán méregető szempárok kereszttüzében. Amikor a kívülről ugyan sötétített, de belülről tökéletesen átlátható ablaküvegnek hirtelen neki csapódott egy test, hatalmasat sikítva ugrottam arrébb. Kalapáló szívvel néztem az ablakokat elárasztó tinilányokat, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Ilyen komolyan létezik? A következő amit megláttam, az két meztelen mell volt, az ablaküvegnek préselve, ezét inkább eltakartam az arcomat a kezeimmel. Csak kb fél perccel ezután jutott el a fülemig az a jóízű nevetés,. ami egyenesen ötfelől érkezett. És csak ekkor jutott eszembe, hogy én az előbb nem csak hogy hatalmasat ugrottam ijedtemben, de arrébb is ugrottam. és mivel elég sokan voltunk, ezért…

-          Jézusom – ültem vissza hirtelen a helyemre, aztán elvörösödve néztem Niall-re, akinek anélkül, hogy észrevettem volna, több mint két percig az ölében terpeszkedtem.

-          Hamar beilleszkedtél, kislány – kacsintott rám Louis, mire zavartan lehajtottam a fejem.

-          És ha már így elhelyezkedtél az ölemben, elárulnád, hogy mégis kit tisztelhetünk benned? – vigyorgott rám Niall.

-          Liz vagyok – motyogtam az orrom alatt, és igyekeztem kerülni a szemkontaktust mindenkivel.

-          És kedves Liz, mégis hogy fogsz te innen hazajutni? – húzta fel a szemöldökét Zayn – A ti hoteletekhez nem mehetünk, ahogy a kocsink se, mert kétlem, hogy túl jót tenne a rajongóinknak a média megjelenése. Jobb, ha titokban marad a kilétük.

Zavartan bólintottam. Utáltam, hogy kellemetlenséget okoztam nekik a szándékomon kívül.

-          Aludhatna akár nálunk is. Nem tűnik túl veszélyesnek – vonta meg a vállát Harry, mire hirtelen az összes szempár rászegeződött. Bár azt hiszem, rajtam kívül senki sem azon akadt fent, hogy ’nem tűnök túl veszélyesnek’.

-          Harry, te megvesztél?

-          Ez egy rajongó!

-          Ki fog adni minket!

-          És el fogja mondani a többieknek!

-          Ezt mégis hogy képzelted?

A fejemet lehajtva, unottan hallgattam a kétségbeesett beszédfoszlányokat, de egy idő után meguntam, hogy megállás nélkül sértegetnek engem az orrom előtt.

-          Helló, nem tűnik fel, hogy én is itt vagyok? – emeltem fel a kezem – És amúgy is, miért gondoljátok, hogy az összes rajongótok ugyanolyan? – húztam fel a szemöldököm.

-          Miért, azt ne mond nekem, hogy ha te most egy hotelben aludhatnál a híres-neves One Direction-nel, sőt, egy folyosón velük, akkor azt nem mondanád el senkinek? – húzta fel a szemöldökét Louis. Halványan elmosolyodtam. És, hölgyeim és uraim, Sassmasta from Doncasta bemutatkozik!

-          Miért mondanám el bárkinek? Igen, nyilvánosság előtt ti vagytok a híres-neves One Direction, de a kamerák mögött csak öt átlagos srác lapul. És azt sem mondanám el senkinek, hogy ’Úristen! Képzeld, Józsival egy emeleten aludtam a múltkor!’ – húztam fel a szemöldököm. Mert nehogy már azt higgyék, hogy én egy sikítozó kis ribanc vagyok, egy olyan fajta, mint aki pont az előbb nyomta oda a cicijét a kocsi ablakának!

-          Látjátok? Meg amúgy is, érettebbnek tűnik, mint a legtöbben – húzta fel a szemöldökét Harry. Halványan elmosolyodtam, miközben lehajtottam a fejem. Komolyan ennyit érnének neki az információk Florról? Hát, ha neki ennyire kellenek….

-          De… És ha hazudik? – mutatott rám Louis, mire unottan nekidöntöttem a fejem az ülés fejtámlájának.

-          Mégis miért hazudnék? És amúgy is, ha egy olyan nagyon elvetemült rajongótok lennék, szerintetek képes lennék itt ülni, és tök normálisan elcsevegni veletek? – vettetem be az adu ászt. Mind az öt srác elgondolkodott egy pillanatra.

-          Jogos – biccentett felém Niall.

-          De akkor meg kell ígérned nekünk, sőt, meg kel esküdnöd, hogy soha, senkinek nem mondod el. Még a legjobb barátnődnek sem, rendben? – nézett rám Zayn, mire egy pillanatra Harry felé pillantottam, aki szintén engem figyelt.

-          Ne aggódj, neki aztán biztos, hogy nem mondom el – mosolyodtam el, aztán unottan megforgattam a szemem – Esküszöm a bátyám életére, hogy soha nem mondom el senkinek, hogy most a híres-neves One Direction-nel fogok egy szállodában aludni. És, tudjátok, a bátyám itt van, tehát ha mégis elmondanám valakinek, nyugodtan álljatok bosszút, egy percet sem kell haboznotok – kacsintottam Zayn-re, aki halványan elmosolyodott.

-          Micsoda biztosítás – mosolygott rám Liam, mire elvigyorodtam. Persze, érthető volt, hogy ennyire óvatosak voltak, nyilván én is az lennék, de azért mélyen, egy nagyon régen elrejtett énem darabjaira hullott. Bár tény és való, hogy előre sejtettem, hogy ez ennek az utazásnak a járulékos vesztesége lesz. Hiszen mostantól az álmodozások valósággá váltak, az eddig elképzelt, tökéletes embereket, hús vér emberek váltották fel, akik bizony tele vannak hibákkal, kétségekkel, és félelmekkel. Halványan elmosolyodtam. Milyen filozofikus lettem… Röhejes ez az egész.

-          Oké, mindjárt ott vagyunk – nézett hátra hirtelen a sofőr. nem értettem, miért kell ezt bemondani, de mikor azok a bizonyos testek ismét nekicsapódtak az ablaküvegnek, egyből megértettem.

-          Jól vagy? – nézett rám Zayn mosolyogva, mire kissé zavartan bólintottam.

-          Egy idő után megszokod őket, és semlegessé válsz irántuk. Ez a látvány mindennapos lesz számodra, és már szinte az a furcsa, ha akár csak egy percre is nyugodt körülmények között lehetsz – nézett rám Niall. Elgondolkozva pillantottam a sok-sok sikítozó tinilány felé, akik minden bizonnyal nem tudtak jegyet kapni a koncertre.

-          Jut eszembe, állati volt ma a koncert – vigyorogtam rájuk feltartott hüvelykujjal.

-          Ez csak természetes – biccentett felém Louis vigyorogva mire megforgattam a szemem. hirtelen bezárult a kocsi mögött egy hatalmas kapu, és ezzel együtt kizárta a sikításokat is. Fura volt a csönd. A következő pillanatban már ki is szálltunk, és míg ők teljesen természetesnek vélve indultak el valamerre, addig én zavartan, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat várakoztam, hátha mond nekem valaki valamit, hogy mégis mit kéne csinálnom. Harry hirtelen megtorpant, majd hátrafordulva intett felém

-          Te nem jössz? – húzta fel a szemöldökét egy nyájas mosolyt küldve felém, amitől biztos azt várta, hogy majd azonnal elolvadok.

-          De – vontam meg a vállam, majd elindultam utána – De inkább tartogasd másoknak a szívtipró mosolyodat, nekem valahogy nem jön be.

A másik négy fiú elröhögte magát, de Harry csak zavartan nézett rám.

-          Bocs – suttogtam, miközben megvontam a vállam. Halványan elmosolyodott, majd előre sietett a fiúkhoz, engem ismét egyedül hagyva.

Magamban elmosolyodtam a szituáció abszurditásán, és a biztonság kedvéért megcsíptem a karomat hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem álmodok-e. Hát, kissé túl erősre sikeredett az a csípés, mivel veszettül fájt, és felszisszenve kaptam a máris bepirosodott kezemhez. A csili vili, öt csillagos hotel recepciójához lépve Mr. Kétajtós Szekrény kért nekem egy szobát, és egy ’kis’ plusz borravaló segítségével elérte, hogy a szobám közvetlenül a fiúkéi mellett legyen. Hát igen, akinek jól megy… Na, nem Mr. Kétajtósra gondolok, neki nem hiszem, hogy olyan túlzottan magas lenne a fizetése….

Amint úgy két perc múlva becsuktam magam mögött a luxuslakosztály (!) ajtaját, remegve dőltem neki a faajtónak, és lehunyva a szemem próbáltam összeszedni a gondolataimat, már amennyire ez lehetséges volt ebben a szituációban. De alig voltam öt percet egyedül, mikor kopogtak az ajtómon. Fáradtan, mint aki legalább három napja nem aludt nyitottam ki az ajtót résnyire, majd mikor megláttam a folyosón zavartan, zsebre dugott kézzel álló alakot, döbbenten tártam ki az ajtót. Egy pillanatig csak meredtünk egymásra, majd végül egyetlen szó nélkül belépett mellettem a szobába. Oké, elárulná nekem valaki, hogy mégis mit keres Harry Styles New Yorkban, egy öt csillagos hotelben, velem egy szobában…!?