7 - I've been alone all along

https://www.youtube.com/watch?v=c0VKlQl5fOc

"My silence is just another

word for my pain."

-          Hé, haver, jól vagy?

Liam ijedten kapta fel a fejét, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Percek óta annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy meg sem hallotta Louis sipításait, vagy Niall fel-felharsanó nevetését. Most sem a kérdés maga ébresztette fel, hanem a vállán levő kéz érintése, majd mellette a kanapé besüppedése. Zavartan nézett bele Zayn aggódó szempárjába, és igyekezett vidám ábrázatot varázsolni magára.

-          Persze, semmi gond, csak kicsit fáradt vagyok – biccentett Zayn felé, aki erre csak összehúzta a szemöldökét.

-          Napok óta furcsa vagy. Miért nem nyögöd már ki mi a baj?

Liam az ajkába harapva fürkészte Zayn arcát, miközben szinte hallotta agykerekei gyors forgását. Végül sóhajtva bólintott, majd félig felé fordult. Utálta a titkokat, de tudta, hogy Lena nem azért nyílt meg neki, hogy ő aztán az egész társaságnak elmondja, amit tud.

-          Scarlettről van szó – bökte ki végül, miközben a szeme sarkából a kergetőző Louist és Niallt figyelte. Zayn szemei egy pillanatra kikerekedtek, de alapvetően jól tudta palástolni döbbenetét. Csak nem tudja Liam is, hogy mik folynak a háttérben? Nem, az lehetetlen, Zayn sejtette, hogy Scarletten kívül senki nem tud mindent, ő pedig csak neki beszélt.

-          Történt vele valami? – húzta fel végül a szemöldökét a következő lehetséges megoldást végiggondolva, miközben érezte, hogy keze önkéntelenül is ökölbe szorul.

-          Nem, semmi – rázta meg a fejét Liam, majd fejét lehajtva hozzátette – Lena a múlt héten átjött hozzám. Eléggé ki volt akadva, és szerintem bárkinek beszélni kezdett volna, és mivel én voltam ott…

-          A lényeget, Liam – mosolyodott el Zayn halványan. Liam nyelt egyet. Nem volt szokása kerülgetni a forró kását, de ez most nem egy komolytalan téma volt.

-          Scarlett… Scarlett orvosa elmondta Lenának, hogy kiderült, egy többórás műtét segítségével újra láthatna.

-          Mivan? És ez miért is olyan rossz!? – csattant fel Zayn, mire Liam összerezzent, és körbenézett a szobában. Egyedül Harry emelte rájuk a tekintetét egy pillanatra, de aztán vissza is nézett a telefonjába.

-          Mert ez egy baromira drága műtét. lena pedig már felhasználta az összes félretett pénzüket az eddigi kezelésekre – húzta fel a szemöldökét Liam.

-          Akkor miért nem kérnek kölcsön?

Liam lemondóan megrázta a fejét.

-          Scarlett nem menne bele. Még arról sem tud, hogy az eddigi félretett pénzük már elfogyott – Zayn lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen Liam szemébe néznie – És még ha meg is lenne az a pénz, Scarlett nem egyezne bele, hogy azt erre költsék. Azt mondaná, hogy az Lenának kell, hogy kiköltözhessen New Yorkba.

Zayn kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, majd inkább becsukta. Nem kötekedhetett, hiszen ismerte már Scarlettet valamennyire, tudta, hogy Liamnek igaza van. Scarlett soha nem menne bele, hogy a fogyatékossága miatt Lena adósságokba keveredjen.

-          Oké, fiúk, húsz perc és kezdtek – lépett be a szobába egy hangosító, mire mindannyian készülődni kezdtek.

-          És Zayn – ragadta meg a karját, és rántotta vissza Liam, mikor már állt volna fel – Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? – nézett bele mélyen a szemébe. Zayn egy pillanatig habozott, majd halványan elmosolyodva bólintott. Esze ágában sem volt ezt elmondani Scarlettnek.

Sasha a mosogatástól nedves kezét farmerjába törölve lépett oda az ajtóhoz.

-          Nyugi már, nem kell rátenyerelni a csengőre – forgatta meg a szemét, mielőtt még ajtót nyitott volna. Viszont abban a pillanatban, hogy meglátta ki is áll ott, egyből vissza is csapta az ajtót. Csakhogy Harry nem adta fel, kezével dörömbölni kezdett.

-          Ne már, Sasha, beszélnünk kell!

-          Menj a fenébe – sziszegte Sasha, majd egyetlen mozdulattal kulcsra zárta a bejárati ajtót, és látszólag mintha mi sem történt volna, visszatért a mosogatás befejezéséhez. Miután megnyitotta a csapot, kezeivel rátámaszkodott a konyhapultra, és csak hallgatta a víz zubogását. Mikor hirtelen robajt hallott a mosókonyha felől, felkapta a fejét. Remegő kézzel elzárta a vizet, majd körülnézve felkapta a konyhapulton heverő kést, és megindult a mosókonyha irányába. Szíve már szinte fájdalmasan erősen dobogott. Lélegzetét visszafojtva lökte be a sötétbarna ajtót, majd mikor meglátta az ablakból lógó Harryt, mérhetetlen megkönnyebbülés vett erőt rajta, és önkéntelenül is felnevetett.

-          Nem vicces, inkább segíts – morogta Harry továbbra is kapálózva a lábaival, miközben minden tőle telhetőt megtett, hogy szabaduljon legújabb barátjától, az ablakpárkánytól.

-          Így jár, aki nem képes felfogni, hogy mit jelent a ’nem’ tagadószó – rázta meg a fejét Sasha, majd felsóhajtva odalépett Harryhez, és felnyúlva az övéhez erősen megrántotta. Csakhogy a várt hatással ellentétben Harry nem szabadult ki – a nadrágja viszont annál inkább lecsúszott a földre. Sasha kezét a szája elé emelve próbálta megakadályozni, hogy túlságosan is hangosan kezdjen el vihogni, de mikor meghallotta az ablaknak köszönhetően csak tompán hallatszó káromkodásokat Harry szájából, nem bírta tovább, felszabadultan nevetett fel.

Ekkor még nem tudta, hogy nevetésre koránt sincs oka.

Harryt sikeresen kiszabadította a következő rántással, és miután rendbe szedte magát, elkomolyodott arccal fordult Sasha felé.

-          Beszélnünk kell – Sasha rémülten pillantott  Harry felé, a jókedvét mintha elfújták volna. Lehajtva a fejét próbálta a lehető legjobban összeszedni magát, majd a jól ismert felsőbbrendű álarcát felvéve nézett ismét Harryre.

-          Hú, de komoly lett hirtelen valaki – húzta fel a fél szemöldökét, miközben halványan elmosolyodott.

Harry ajkába harapva pillantott Sasha felé. Mindig is utálta az ilyen beszélgetéseket, még ha a népszerűsége növekedésével egyenes arányosságban nőtt ezeknek a száma is. Feszengve ültek le a nappaliban a kanapéra, és még ha mindketten érezték is a kínos hangulatot, mégis próbáltak nyugodtnak tűnni.

-          Na, ki vele, mi ilyen fontos, nagyfiú – kacsintott rá Sasha, bár minden erejére szüksége volt, hogy fenntartsa a vidám látszatot, s közben belülről kétségek gyötörték. Nem akarta elveszíteni Harryt, még ha ezt soha nem is vallotta volna be magának. Fontos volt neki, bár ezt mindig is takarni próbálta.

-          Nézd, Sasha, én… Oké, nem fogok kertelni – Harry mély levegőt vett, majd szemeit lehunyva mondta ki a szívét már régóta nyomó szavakat. A levegő mintha megállt volna a szobában, és miután Sasha még fél perc után sem válaszolt, Harry félénken nyitotta ki a szemeit. Sasha kikerekedett szemekkel meredt maga elé, kezét ökölbe szorította, lélegzése kapkodó volt.

-          Hogy… Hogy mit mondtál? Bocsánat, azt hiszem, nem hallottalak jól – nézett most Harry felé egy erőltetett mosollyal, bár ez a mosoly már csak a töredéke volt annak, mint ami eddig az arcát díszítette.

-          Szeretném lezárni azt, ami köztünk van – bökte ki ismét Harry, és szinte örült, amiért még egyszer ki kellett mondania, hiszen így másodjára már sokkal inkább érezte a megkönnyebbülést, amiért túl esett ezen. Sasha fontos volt számára, és igazából semmi kedve nem volt véget vetni ennek a kapcsolatnak, de a terve fontosabb volt az érzéseinél. Meg kellett szerezni Scarlettet, az pedig csak úgy lehetséges, ha Sashával véget vet mindennek.

-          Én… - pillantott Harry felé  – Én most azt hiszem, megyek és levegőzök egy kicsit – állt fel a kanapéról gépies mozdulattal, miközben próbált ügyelni arra, hogy ne hatalmasodjanak el rajta az indulatok.

-          Elkísérlek – pattant fel Harry, aki ettől függetlenül sem akarta, hogy Sasha megutálja őt. Nem volt benne biztos, hogy azt kibírta volna, ha nem csak a szeretőjét, de az egyik legjobb barátját is elvesztette volna Sasha személyében.

-          Nem, te… maradj, vagy menj vagy akármi, csak… - pillantott vissza Sasha zavarodott tekintettel, miközben egy gyors mozdulattal magára kapta a kabátját – Csak tűnj a közelemből – nézett most egyenesen Harry szemébe, hangja sokkal tisztábban csengett, mint az előtte levő percekben.

Harry mondani akart valamit, vagy legalább odalépni Sashához, és átölelve tudtára adni, hogy mennyire fontos neki, de e helyett továbbra is mozdulatlanul állt a kanapé mellett. Ennek két oka is volt. Egyrészt, nem tudta, mit is mondhatna, és tudta, Sasha azonnal ellökné magától, ha átölelné. másrészt, és részben ez volt a döntő érv, a bejárati ajtó halkan nyikorogva kinyílt, és az előszobába Scarlett és Lena lépett be halkan beszélgetve. Lena, amint meglátta Sashát és Harryt, megtorpant, ezzel megállítva a belé karoló húgát is.

-       Jaj, megzavartunk valamit? Bocs, nem akartunk, mi csak.. – kezdett bele a magyarázkodásba Lena, miközben Scarlett szorítása a karján egyre erősödött.

-       Nem, én épp menni készültem – mosolygott rá megtörten Sasha, majd kikerülve a két lányt kilépett a házból. Lena zavartan nézett Sasha után, majd megfordulva Harrybe ütközött a tekintete.

-       Öh – lepődött meg hirtelen – Izé, ha akarsz, maradj nyugodtan, mi úgyis most akartunk teázni, csatlakozhatsz, ha szeretnél – mosolyodott el erőltetetten, miközben gondolatban többször is pofon vágta magát. Nyugodtan csatlakozhat hozzájuk? Annyira úgy beszélt, ahogy a húga régen, hogy az már szinte szánalmas volt.

-       Nem én… Köszönöm a meghívást, de már mennem kell – biccentett felé Harry egy zavart félmosoly kíséretében. Kifelé menet direkt úgy haladt el mellettük, hogy ujjai súrolják Scarlett kezét. Scarlett egy pillanatra megremegett az érintéstől, és ha nem türtőzteti magát, biztos, hogy Harry után dob egy fél pár cipőt. Utálta, ha valaki fizikai kontaktusba lépett vele a nővérén kívül, pláne úgy, hogy alig pár napja ismerte. Így viszont csak egy széles mosolyt varázsolva az arcára Harry után fordult, és intett neki egyet.

Lena tekintete azonnal Scarlettre siklott, amint becsukódott a bejárati ajtó. Scarlett érezte magán Lena tekintetét, ezért igyekezett a lehető legtermészetesebben viselkedni. Kabátját felakasztva lassan a konyhába lépkedett, majd a saját nevével gravírozott poharat a csap alá emelte. Lena a mellkasa előtt összefont karokkal figyelte, majd miután a vízzel teli pohárral a kezében leült, ő is helyet foglalt az asztalnál. Scarlett ivott pár kortyot, majd mutatóujjával lassan körözni kezdett az előtte levő pohár peremén. Fejét lassan felemelte, majd szabad kezével leemelte napszemüvegét az orráról. Lena pislogás nélkül figyelte a semmibe meredő, mégis oly ismerős szempárt, amely lassan eltűnt Scarlett szemhéja mögött, amint felhangzott a pohár halk, földöntúli hangja.

Percekig ültek így, csendben, a félhomályban levő konyhában. Csak a pohár visszhangzó, segélykiáltásszerű hangja hallatszódott. Végül Lena lassan, halkan beszélni kezdett. Beszélt a One Directionről, arról, hogy míg ők ketten begubózva éltek eddig London másik felében, addig a világ maximális sebességgel pörgött tovább. Hogy újdonsült ismerőseikért a fél világ ölne. Hogy Lena nem szeretné, ha Scarlett bármelyikükkel is közelebbi kapcsolatba kerülne. Pláne nem Harryvel.

Scarlett rezzenéstelen arccal hallgatta nővérét, szemei továbbra is lecsukva pihentek, csak szempillái remegtek meg egyszer-egyszer. Lena csak abból tudta, hogy figyel, hogy eddig körkörösen mozgó ujjai most egyhelyben pihentek, megtámaszkodva a pohár peremén.

-       Rendben van, Scar? Nem szeretnék veszekedni, sem parancsolgatni, ez csak egy egyszerű kérés, amit szeretném, ha betartanál, a saját érdekedben.

Scarlett hallotta Lena hangján, hogy próbál mézesmázosan mosolyogni, ahogy azt is hallotta, hogy mélyen, szinte tökéletesen eltemetve a lelkében kétségbeesett és ijedt. Normál esetben egyből helyeselni kezdett volna. Normál esetben nem akart volna Lenának rosszat. De ez most nem normál eset volt.

-       Aha, csak tudod attól még, hogy te nem szeretnéd, attól még lehet, hogy én szeretném – hangja nyers volt, arckifejezése hűvös és távolságtartó. A napszemüveget visszavéve felhúzott szemöldökkel nézett Lena felé.

Lena egy pillanatra megdöbbent, majd megrázta a fejét, és igyekezte összeszedni magát. Sokféle reakcióra számított, de ilyenre nem. Ez nem Scarlettre vallott.

-       Oké, most mégis mi bajod van?  - húzta össze a szemöldökét.

-       Semmi, Lena, semmi! Az égvilágon semmi! Azon kívül, hogy elegem van abból, hogy az életem minden pillanatát irányítani próbálod! Tudom, hogy nehéz elhinned, de én is ember vagyok, sőt, ugyanaz az ember vagyok, aki azelőtt a rohadt baleset előtt voltam! Mond, olyan nehéz ezt felfogni!? – Scarlett igyekezett annyi haragot belepréselni szavaiba, amennyit pont elégnek tartott egy ilyen kiakadáshoz, de amennyi még nem elég ahhoz, hogy átszakítsa a gátat. Egy másodpercnyi habozás után felállt az asztaltól majd a székét visszatolva elindult a szobájába.

-       Ne már, Scar! Beszéljük meg! Hidd el, én nem akartam semmi rosszat – Lena hangja kétségbeesett volt, Scarlett szinte látta maga előtt apróra tátott száját, kitágult orrlyukait, összehúzott szemöldökét.

-       Azt hiszem, Lena, te már eleget beszéltél – szólt vissza még a szobája ajtajából, majd válaszra sem látva belépett, és becsukta maga után az ajtót. halványan elmosolyodva lépett az ágyához. A terv előkészületei rendben voltak. Már csak azt kellett valahogy elérnie, hogy Harry megkedvelje őt.

Lena döbbenten, az ajtó csukódása utáni kísérteties csendet hallgatva ült az ebédlőasztalnál még legalább öt percig. Nem értette, mégis mi ütött Scarlettbe. A múltkori beszélgetésére gondolt Liammel, majd elővéve a telefonját azt a füléhez emelve hallgatta az ütemes búgást, és várt.

https://www.youtube.com/watch?v=5anLPw0Efmo

 

Scarlett szíve a torkában dobogott, minden erejét össze kellett szednie, hogy a forró párától lélegezni tudjon. Sok idő telt el, mióta ismét egyedül zuhanyozhatott, mégis, minden alkalommal, mikor magára csukta a fürdőszobaajtót, emlékek hada csapta meg. Lena, ahogy magában arról motyog, hogy megint késni fog a randijáról, miközben Scarlett szinte élettelen, csupasz testére forró vizet folyatott abban a hiszemben, hogy ezt ő a fogyatékossága miatt képtelen lenne megtenni. Scarlett idegesen az ajkába harapott, majd egyik kezével elengedve a kád szélét belenyúlt a forró vízbe, hogy megállapítsa, meddig ér. Ezután remegő ujjakkal elzárta a csapot, majd oldalra fordult, a mosdókagylóra támaszkodva fejét nekidöntötte a hűvös, párától nyirkos tükörnek. Az apró fürdőszobaablakon keresztül hallotta a madarak csiripelését, a szomszédok vidám beszélgetését, a locsoló hangját, ahogy próbálta kicsit enyhíteni a tikkadt nyári hőséget. Hallotta a nővére kocsijának felberregését, majd azt, ahogy egyre távolabbra került. Fejét kissé hátrahajtotta, és ujjait végighúzta az üvegen. A mellkasát szorító érzés hirtelen ezerszeresére nőtt, már nem csak a párától nem tudott lélegezni. Utálta, gyűlölte fogyatékosságát. Utálta, hogy alig másfél éve még gyanútlanul, boldogan sétált az utcán, mit sem törődve a körülötte levő csodákkal. Nem figyelte meg tüzetesebben a játszótéren szaladgáló gyerekek boldogságtól csillogó szemét, és ugyan nézte a földre hullt színes leveleket, mégsem látta őket. Természetesnek vette, hogy lát, mint ahogy mindenki más is természetesnek veszi, egészen addig, amíg meg nem vakul. Dühös volt magára, amiért nem véste az agyába családjának arcvonásait, dühös volt, amiért akkor este nem figyelt eléggé az útra, sőt azért is, hogy egyáltalán hagyta, hogy a nővére vezessen, mikor pedig tudta, hogy ivott. Azért is dühös volt, hogy nem szerezte meg hamarabb a jogsiját, hiszen, talán ha megteszi, akkor most… Akkor most többet látna a hatalmas sötétségnél. Akkor, ha most a tükörbe nézne, nem csak a feketeséget látná. Láthatná a szarkalábakat anyja szemei körül, az apja büszke tekintetét, mikor kitűnőre érettségizik. Az esetek többségében igyekezett elnyomni magában ezeket az érzéseket, hiszen tudta jól, hogy ezek teljesen feleslegesek. De néha, mint ezen a bizonyos nyári délelőttön is, nem volt elég erős hozzá, hogy távol tartsa magától őket. És így tehetetlenül hagyta, hogy a gondolatok megmérgezzék őt. Hagyta, és titkon még örült is, hogy ez csak most történt meg, mikor a nővére már elment otthonról, hiszen tudta jól, hogy különben el sem indult volna, pedig ezt az utazást már hónapok óta várta. Keserű mosoly jelent meg a szája sarkában, és nem sokkal később érezte, ahogy egy forró könnycsepp végiggördült az arcán. Utálta magát, utálta a nővérét, utálta a szüleit, utálta az egész világot. Miért pont ő? Akkor már miért nem Lena? Hiszen ő volt a hibás! Ő nem figyelt oda! Ő volt olyan makacs, hogy ittasan vezetett! Miért pont ő, aki ártatlan volt, aki nem tett semmi rosszat, aki… Scarlatt lehajtotta a fejét, és próbálta lecsillapítani szíve heves dobogását. Tudta, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Még hogy nem volt hibás? Még hogy nem érdemelte meg? Ő engedte, hogy Lena vezessen! Ő volt az, aki mindent megtett azért, hogy tökéletes lehessen! Aki másokat nem kímélve, mindenkin átgázolva törte az utat magának! Ő az, aki mindenkinél jobban megérdemelte ezt az egészet.

-          Nem… nem… nem… - motyogta szinte önkívületlenül. Miközben ujjaival beletúrt a kócos, zsíros hajába, ismét meghallotta azt a halk, érzelemmentes hangot a fejében, amiről pár hónapja azt hitte, sikerült végleg elhallgattatnia. Halkan beszélt, suttogása mintha csak papír súrlódásának hangja lett volna, szavai mégis Scarlett csontjaiig hatoltak.

-          Mire vársz még? Mindenkinek jobb lenne nélküled.

Scarlett szorosan összezárta a szemeit, és olyan erősen harapott ajkába, hogy szájában megérezte a vér sós ízét. Próbált erőt venni magán, de tudta, már késő.

-          Tedd meg – hallotta meg ismét a kísértetiesen suttogó hangot, amely egyszerre tűnt ismerősnek, mégis idegennek – Tedd meg!

Scarlett egy hirtelen mozdulattal felemelte a fejét. Hát persze! Hosszú hónapokon keresztül próbált rájönni, hogy mégis ki beszél a fejében. Hogy mégis kinek a hangját hallotta éjjel-nappal. És most végre rájött.

Saját maga volt.

Torkából hirtelen mélyről jövő, már-már ősinek mondható üvöltés tört elő, és magával sörpört mindent. Scarlett elvesztette a kontrollt a teste felett, bár azt hitte, ez már soha többé nem fog megtörténni vele. Kezét hirtelen hátralendítve teljes erejéből előrelökte azt hagyva, hogy nekicsapódjon az előtte levő sima üvegnek. Az üvegszilánkok azonnal felhasították a bőrt a kézfején, a csuklóján, sőt, a lendülettől néhány arrébb repülve végigkarcolta az arcát is. Ajkai remegtek, kapkodva vette a levegőt, szívverése még az eddiginél is gyorsabb volt. Nem érezte a fájdalmat a kezén, csak azt, ahogy valami meleg lassan végigcsurgott az ujjain. Hirtelen felfogta, mit is tett, és kikerekedett szemekkel lépett hátrébb, miközben sebesült kezével beletúrt a hajába. Lábaiból kiszállt az erő, először térdre esett, majd elterült a padlón, sebesült kezét olyan erősen szorította magához, amennyire csak tudta. Lábait felhúzta magához, és ép kezével átölelte a derekát. Hangos, irányíthatatlan sírás tört fel belőle, amibe egész teste beleremegett. Arcán a vér, és a könnycseppek összekeveredtek. Távolról, mintha több száz méterre lett volna, lábdobogást hallott, majd ajtónyitódást, végül tompán, szinte suttogva meghallott egy férfihangot, ahogy elkáromkodta magát.

Dave döbbenten figyelte a fürdőszoba ajtajából a földön fekvő Scarlettet, akinek tejfölszőke hajába sötétvörös vércseppek ragadtak. Miután felébredt a sokkból, döbbenten térdelt le Scarlett mellé, és teljes tüdejéből elordította magát.

-          John, Eva!

Scarlett próbálta lenyelni a szájában felgyülemlett ragacsos nyáltömeget, ami eltorlaszolta előle a beszéd lehetőségét, majd ép kezével rövid tapogatózás után megragadta Dave csuklóját, és kicsit közelebb húzta magához a fiút, hogy biztosan meghallja suttogását.

-          Lenának… Lenának ne mondjátok el – nyögte ki erőtlenül, majd közvetlenül az után, hogy meghallotta anyja sikítását, magával ragadta a békés, puha sötétség.