Álom New York-ban /Novella, 3. rész/

http://www.youtube.com/watch?v=fA8gldRuEjU

-          Komolyan Liz, mi ez a nagy titkolózás? És csak úgy mondom, ha kiderül, hogy nem is lesz semmi, én esküszöm, agyonverlek – nézett rám Flor a tükörből, miközben kihúzta a szemét fekete tussal.

-          Hagyjad már, ismered Lizt, készülődnöd sem kéne. Tuti csak nem akar bulizni, és ezért kitalálta ezt a marhaságot, hogy aztán majd társasozhassunk este tízig – morogta Máté, miközben a telefonját nyomkodta. Én csak lehajtottam a fejem, és a fekete pulóveremet piszkáltam.

-          Oké – fordult felém hirtelen Flor elszánt tekintettel, kezében a fekete szemhéjtussal – Ha tényleg bulizni megyünk, akkor most szépen engeded, hogy kisminkeljelek, megcsináljam a hajad, és kiválasszam a ruhád. Na, tényleg bulizni megyünk? – húzta fel a szemöldökét vigyorogva.

Kifejezéstelen arccal néztem Flor egyre szélesebbre húzódó vigyorát, miközben éreztem, hogy a szoba másik végéből Máté is engem figyelt. Nagyot nyelve gondoltam át a lehetőségeimet. Semmi nem volt, mint amit jobban utáltam annál, mikor próbababának néztek. De tisztában voltam vele, hogy ha most nemet mondok, Flor megsértődik, és talán nem is lesz hajlandó kitenni a lábát a hotelből az este. És hogy az miért is lenne tragédia? Nos, mert ez az utolsó alkalmam arra, hogy elérjem, ismét közelebb kerüljünk egymáshoz. És tudtam, ha beviszem őt egy sztárokkal hemzsegő klub VIP részlegére, annak a világon mindennél jobban örülni fog. Kissé lehajtottam a fejem, majd nagyot sóhajtva belenéztem Flor szikrázó tengerhez hasonlító szemeibe.

-          Tényleg bulizni megyünk – böktem ki végül, és igazából azon se lepődtem volna meg, ha Flornak egészen egyszerűen leesik az álla, majd a földön nagyot koppanva eldől és kipurcan. Milyen kis aranyos lenne! Oké, izé, vissza a témához.

-          Ez most komoly? – kérdezte Flor egészen a mennyezetig szaladt szemöldökkel /és nem, nem szó szerint kezdtek el felfelé futni/ és mikor bólintottam, szemeibe egészen ördögi csillogás ült ki. Én pedig kezdtem megbánni ezt a hülye ötletemet.

Hát még azután mennyire bántam, miután Flor közölte, hogy letakarja a tükröket, mert úgy ’izgisebb’, majd másfél órán keresztül rongybabaként rángatott össze-vissza.

-          Oké, és most csukd be a szemed. Háromra kinyithatod. Egy… kettő… három – lassan, milliméterről milliméterre kinyitottam a szemem, de mikor megláttam a tükörképem, nem hittem a szememnek. Arra számítottam, hogy Flor teljes mértékben át akar változtatni, hogy egy tucat lánnyá akar maszkírozni, két kiló alapozóval, egy hajvasalóval és egy mélyen dekoltált, feszülős ruhával. Ehelyett a tükörben nem láttam mást, mint magamat… csak éppen egy sokkal szebb verzióban. A sminkem egyetlen nem visszafogott része a szám volt, ami vérvörösen virított a fejemen, de valahogy még ez sem tűnt túlzásnak. Ráadásul a ruha az enyém volt, Flor csak egy övet tett rá, hogy ne lógjon rajtam, mint egy zsák. Egyedül a harisnyával nem voltam megelégedve, mivel sejtettem hogy be fog fagyni a popóm odakint, de gondoltam ezt inkább már nem teszem szóvá.

-          Úristen, Flor, köszönöm – ugrottam hirtelen a nyakába, és egészen addig el sem engedtem, míg nevetve el nem tolt magától.

-          Sejtettem, hogy tetszeni fog – húzogatta a szemöldökét – De most hívjuk be a bátyádat, szerintem teljesen le fog döbbenni – kacsintott rám.

Halványan elmosolyodtam, de mikor pillantásom az éjjeliszekrényen levő órára esett, egy pillanatra elakadta a lélegzetem.

-          Uramisten – kaptam a kezem a szám elé, majd kikerekedett szemekkel Florra néztem, aki felhúzott szemöldökkel figyelte a kiakadásom – Elkéstünk a rohadt életbe is! – megragadva Flor kezét és kirontottam a folyosóra, ahol Máté kissé értetlenül pillantott fel ránk a lányok gyűrűjéből – Jelenés van, Casanova, ma estére a csajoknak nélkülöznie kell téged – néztem rá határozottan, majd megragadtam az ő kezét is, és futólépésben lerobogtunk a földszintre.

-          Oké, Liz, most már elengedhetnél minket, szerintem tudunk mi magunktól is futni – rántotta ki a kezét a szorításomból Máté, és egy pillanattal később Flor is követte a példáját. Mondjuk az nem lepett meg, hogy ezután mindketten lassítottak, és nyugodtan lépkedve halattak a kijárat felé, miközben én őrült módjára rohantam. Na, igen, ők nem tudták, hogy nekünk tíz perce egy elsötétített üvegű kocsiban kellett volna lennünk, ahogy azt sem, hogy nem túl valószínű, hogy Harryék tudtak volna ránk várni, elvégre elég feltűnő lett volna itt a hotel előtt az a bazinagy kocsijuk. Kilökve a hotel üvegajtaját aztán megborzongtam a hidegtől. Na, igen, lehet hogy azért egy kabátot nem ártott volna magammal hoznom. De ebben a pillanatban kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy lassan hupikék törpikévé változtam, ugyanis akárhogy is kapkodtam a fejem, sehol nem láttam egy olyan kocsit sem, ami hozzájuk tartozhatott volna. Hallottam, ahogy a hátam mögött Flor és Máté halkan nevetve kiléptek a hotelből, majd mikor hozzám értek, szinte egyből elcsendesültek.

-          Na mi van, miért is kellett úgy sietnünk? – húzta fel a szemöldökét Máté, de mielőtt még válaszolhatott volna, megláttam a tegnapról már ismerős, fekete minibuszt bekanyarodni a sarkon.

-          Ezért - mosolyodtam el halványan, miközben a járda széléhez léptem, hogy a lehető leggyorsabban betudjak szállni, és a lehető legkevesebben lássák meg a fiúkat.

-          Liz, te meg mégis mit csinálsz? El akarod raboltatni magad? – húzott vissza Flor, hangjában enyhe ijedtség hallatszott. Nem csináltam semmit, csak elvigyorodtam, és mikor a kocsi/busz/luxusjárgány lefékezett előttünk, kitártam a hátsó ajtaját.

-          Ne kérdezzetek, csak siessetek – néztem rájuk felhúzott szemöldökkel, miközben az ajtót tartva befelé mutattam, és őszintén reméltem, hogy most az egyszer hallgatni fognak rám. Flor és Máté összenéztek, majd Flor megvonta a vállát és a fejét kissé lehajtva beült a járgányba, őt pedig Máté követte az orra alatt halkan motyogva. Ezek után óvatosan körbekémleltem, nem látta-e meg őket valaki, majd gyorsan bepattantam én is, hogy aztán szembetalálkozzak a bátyám és Flor totálisan elképedt tekintetével, ahogy a velük szemben ülő négy srácot bámulták. Niall Flor mellett ült, legbelül és vigyorogva nézett a két kissé elfehéredett arcra. Amik aztán alig pár másodpercen belül mérgesen villantak felém.

-          Liz, mégis mi ez az egész? Mi az istent keresünk mi itt? – hajolt hozzám Flor, és még véletlenül sem angolul szólalt volna meg

-          És mégis miért nem mondtad el? Mond, mire ez a rohadt nagy titkolózás?  - mordult rám Máté is, amitől kedvem lett volna olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet, összegömbölyödni, majd lehetőleg arrébb gurulni.

-          Bocsánat, én csak… gondoltam jó kis meglepetés lesz – motyogtam erőltetetten mosolyogva, miközben igyekeztem kerülni mindenki pillantását. A fiúk azt hiszem úgy döntöttek, hagyják, hogy lerendezzük ezt mi magunk között, vagy inkább csak élvezték az ingyen mozit, mindenesetre szokatlanul csendben voltak. Ami viszont határozottan nem jött jól nekünk, így én csak óvatosan megkerestem a csapat leghangosabb tagjának tekintetét, és próbáltam a lehető legjelentőségteljesebben biccentgetni a fejemmel. Bár könnyen lehet, hogy azt hitte, rám jött egy enyhe roham, és csak tikkeltem, de egy idő után csak leesett neki, és hatalmas vigyort varázsolva magára csillogó tekintettel nézett a két csöppet ideges utasra.

-          Ugyan lövésem sincs, miről hadováltatok itt az előbb, de mindenesetre remélem, hogy készen álltok egy kiadós partira, ugyanis ma olyan szinten szét fogjuk zúzni az agyunkat, hogy azt elmondani sem tudom. Hiszen New Yorkban vagyunk, az istenért – kiáltott fel végül Louis, és átölelte a mellette ülő Liamet és Zaynt. Előbbi csak rámosolygott Florékra, hogy bátorítsa őket, míg utóbbi cinkos pillantást vetett Louisra. Florék egy pillanatra ismét ledöbbentek, gondolom, rájöttek, hogy nem álmodnak, ez a valóság, és egy félpercnyi habozás után végül ők is elvigyorodtak.

-          Helyesen szóltál – vigyorgott rá Máté Louisra, Flor pedig hevesen bólogatott. Határtalan megkönnyebbülés járt át, és lopva Harryre pillantottam, aki visszafogottan mosolyogva figyelt engem. Lesütöttem a szemem, és becsatlakoztam az időközben elindult beszélgetésbe. Louis minden eszközét bevetette, hogy feloldja a hangulatot, és ha nem is egyik pillanatról a másikra, de sikerült neki. És mire a járgány lefékezett New York egyik legmenőbb klubjának hátsó bejárata elé, már mindenki vidáman társalgott. Mindenki, kivéve Harryt, aki csak néha szólt bele a beszélgetésbe, egyébként összehúzott szemöldökkel meredt maga elé. Miután a sofőr és az elől ülő biztonsági őr kiszálltak, kinyitották nekünk az ajtót, és mi szép sorban kiszálltunk a fagyos éjszakába. Amint megéreztem magamon a csípős hideget, a karomat egyből összefontam a mellkasom előtt, és próbáltam nem túl feltűnően vacogni.

-          Hé – éreztem meg a hátamon egy kéz érintését – Te nem fagysz meg? – lépett mellém Harry az arcomat fürkészve, mire megráztam a fejem, de azt hiszem a fogaim összekoccanásának hangja egy kicsit rontott az alakításomon – Tessék, vedd fel ezt – kapta le magáról a barna, bélelt bőrkabátját.

-          De így meg te fogsz megfagyni – néztem rá értetlenkedve, miközben a hátamra tette a kabátot. Máris jobb volt.

Hanyagul megvonta a vállát, majd közel hajolva a fülemhez halkan még hozzátette – Egyébként gyönyörű vagy.

A hideg borzongás a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig végigfutott rajtam, de ezt nem mutatva csak elmosolyodtam, és elindultam a többiek után, akik már beléptek a félhomályos helységbe. A vastag anyagon keresztül is szinte égetett Harry kezének érintése a derekamon, miközben így kormányozva engem elvezetett a már le is telepedett társaságunkhoz. Egy pillanatnyi habozás után mi is leültünk a két szabadon hagyott helyre a kényelmes kanapék egyikére. Hunyorogva néztem körül a luxus számomra eddig nem ismert világában. Hát igen, nem hittem volna, hogy valaha is New Yorkban leszek egy híres szórakozóhely VIP részlegén öt tinisztárral karöltve.

http://www.youtube.com/watch?v=qj5UBD4NCwM&feature=related

-          Oké, ki mit kér első körben? – nézett körbe Louis, mire Florral egyszerre húztuk el a szánkat – Természetesen mindenkinek, aki nem híres, mi álljuk az estéjét – tette hozzá szórakozottan, mire azt hiszem, Máté és Flor szeme is felcsillant. Én viszont csak zavartan lehajtottam a fejem, és ujjaimmal a ruhám alját piszkáltam. Ez az, amire eddig még nem gondoltam. Életemben egyszer próbálkoztam alkohollal, akkor viszont eléggé pórul jártam vele. Maradjunk annyiban, hogy nem csak hogy végigfetrengtem egy fél éjszakát szenvedve, de még a vacsorámat is viszontláttam… meg azt hiszem, az ebédemet is.

-          Jól vagy? – pillantott rám Harry kissé aggódva, majd megrázta a fejét, és helyesbített – Oké, szóval… Mi a baj? – mosolyodott el halványan, mire csak megráztam a fejem.

-          Én csak… - kezdtem bele.

-          Liz, szerintem ez alakalommal az abszintot inkább hanyagolt – szakított félbe Flor teli pofával vigyorogva, és mivel konkrétan ő volt a legtávolabb tőlem, olyan hangosan mondta ezt, hogy mindenki hallotta. Én csak zavartan lehajtottam a fejem, de még így is éreztem magamon Harry perzselő tekintetét.

-          Rossz emlék? – kérdezte, miután látta, hogy magamtól nem fogok megszólalni. Mély levegőt vettem, és próbáltam kontrolálni az arcvonásaimat.

-          Az nem kifejezés. De mit ködösítsek? Az abszint, régi cimborám vett rá a szüzességem idő előtti elvesztésére – pillantottam fel végül a tervezettnél kissé komorabban, és megállapítottam, hogy Harry kicsit sem tűnt meglepettnek, vagy csalódottnak, vagy bármi, csak egy szomorú pillantást küldött felém, majd tétovázva körbenéztem a társaságon – Egyébként csak én érzékelem úgy, vagy tényleg kevésbé ellenségesek velem? – húztam fel kissé a szemöldököm. Szerencsémre a zene volt annyira hangos, hogy nem kellett suttognom, szimplán csak normál hangerőn beszélgettem Harryvel, így is tudtam, hogy rajta kívül senki más nem fogja meghallani.

-          Hát… beszélgettem velük – vigyorodott el pimaszul, mire a szemöldököm az égbe szakadt.

-          Ugye az igazat mondtad nekik, és nem azért lettek barátságosabbak, mert olyanokat mondtál, hogy szexistennő vagyok? – húztam össze a szemöldököm gyanakodva, mire Harry felnevetett.

-          Nem is lett volna rossz ötlet – gondolkozott el, aztán mikor erőteljesen beleböktem a bordái közé, nevetve megrázta a fejét – De nyugi, az igazat mondtam nekik.

-          Na azért – bólintottam kissé megkönnyebbültebben.

-          És ti srácok? Mit kértek? – hirtelen éreztem, hogy Louis szinte lyukat éget belénk az átható pillantásával. Harry felém pillantott, én pedig felé, és igyekeztem tudtára hozni a pillantásommal, hogy fogalmam sincs, mégis mit kéne kérnem.

-          Két Mojitot – biccentett Harry Louis felé, mire halványan elmosolyodva vettem tudomásul, hogy értette a célzásomat. Louis Zayn-el együtt elment a kért italokért a bárpulthoz, és akármennyire is próbáltam nem észrevenni, Louis folyamatos pofázása nélkül az asztal igencsak elcsöndesedett. De szerencsére ilyen problémáink már nem voltak úgy egy órával később, mikor már mindenki legalább egy ütősebb koktélt megivott, és az alkohol hatására végleg feloldódott.

-          Kislány, jössz velem rázni egyet? – hajolt hozzám Niall vigyorogva, amitől egy pillanatre ugyan kicsit megijedtem, de miután feltűnt, hogy Harry a bajsza alatt /ami szerencsére nem volt valóságos/ kiröhögött, elmosolyodva bólintottam, és hagytam, hogy Niall a táncparkettre rángasson.

-          Azt hiszem meglátták, hogy itt vagytok – nevettem el magam az ismerős dallamot meghallva.

-          Ez most komoly? A saját számunkra fogok táncolni? – torpant meg egy pillanatra, majd megvonta a vállát, és tovább húzott befelé, egészen a kisebb tömeg közepébe.

-          Fogd be szöszi, és csak táncolj – haladt el mellettünk Flor az oldalán Mátéval, mire elvigyorodtam, és Niall felé sandítottam, aki kezeit magasra emelve kezdte el a lehető legidiótább táncmozdulatokat bemutatni. Egy fél percig kikerekedett szemekkel néztem rá, majd mikor rám kacsintva megragadta a kezem, megadtam magam. Amúgy is jobban ment mindig is az idiótán táncolás, mint a szolidan, normális keretek közé való ’jobbra lép, balra lép, rázd a segged!’. Niall felnevetett meglátva a profikat lealázó mozdulataimat, és ő is rátett még egy pohárral. Azt hiszem, valahogy így történt, hogy a tánctér egy idő után körülöttünk szinte teljesen kiürült. Mikor ez feltűnt, zavartan simítottam ki a hajamat az arcomból, és néztem körbe a körülöttünk kis kört alkotó emberek vidám fején. Mikor a tekintetem találkozott Niall-ével, csak megvontam a vállam, és tovább táncoltam, továbbra is olyan idiótán, ahogy nem hittem volna, hogy valaha is táncolni fogok emberek előtt. Mikor a harmadik számnak is vége lett, kifulladva nevettünk össze, és hajoltunk meg fülig érő szájjal a rögtönzött közönségünknek. Egészen addig le sem lehetett vakarni a vigyort az arcomról, míg meg nem láttam egy telefont az egyik, a többieknél jóval közönségesebbnek tűnő lány kezében. Abban a pillanatban, hogy felfogtam, a fantasztikus táncunk valószínűleg pár percen belül fent lesz az interneten, és a szőkeségnek hála milliók fogják látni, rosszul lettem.

http://www.youtube.com/watch?v=GxhbD_E-_U8

-          Bocs, én most visszamegyek egy kicsit – mosolyogtam rá Niall-re erőltetetten, majd a fejemet lehajtva utat törtem a tömegben. A társaságunk ugyan kicsit megcsappanva, de jó hangulatban beszélgetett, és nevetgélt a kért italok társaságában. A hajamat oldalra simítva léptem oda hozzájuk, majd kicsit zavartan leültem Harry mellé, aki szinte azonnal fürkészni kezdett. Inkább nem akartam neki ecsetelni, hogy milyen fantasztikus produkciót nyújtottam az előbb, mert sejtettem, hogy egy idő után elkezdeném vádolni azt, hogy híresek, és emiatt most ország-világ látni fog, ahogy hülyét csinálok magamból, ahogy azt is tudtam, hogy ez neki szarul esne. Így inkább csak megragadtam az asztalon előttem heverő poharat, és a fekete szívószálat kihúzva belőle egy hajtásra kiittam.

-          Hé kislány, azért óvatosan! Azért ez is megárthat egy hajtásra – pillantott rám Zayn, mire összeszorult a torkom, és Harryre pillantottam. Komolyan elmondta neki? Ennyire lehet bízni benne? Oké, persze, már nem a hotelszobában voltunk, a megállapodásunk pedig csak az ott elhangzott dolgokra korlátozódott, de… Azért akkor is.

-          Én most… megyek és hozok még valamit inni. Kér még valaki valamit? – néztem körbe erőltetett mosollyal, majd válaszra sem várva felpattantam.

-          Várj, Liz! Elkísérlek – ragadta meg a karom Harry, mire megtorpantam.

-          Kösz, inkább ne – húztam fel a szemöldököm, és miközben igyekeztem nem törődni leforrázott pillantásával, leráztam magamról a kezét. Úgy éreztem, most szükségem van egy ütős piára, így rendeltem a pultostól egy Martini koktélt, és miközben várakoztam, ujjaimmal a pulton doboltam.

-          Hé – hallottam egy durva hangot magam mellett, és valaki olyan erősen lökte meg a vállam, hogy majdnem sikeresen pofára vágódtam – Hozzád beszélek te ribanc!

Egy pillanatig még mozdulatlan maradtam, majd miután vettem egy mély levegőt, hátrafordultam a minden bizonnyal igazán értelmes beszélgetőpartneremhez. Aztán fel is emeltem a fejem. Ugyanis a mögöttem álló, izmos karú lány legalább egy fejjel magasabb volt nálam.

-          Miben segíthetek? – húztam fel a szemöldököm igyekezve nem mutatni azt, hogy majdnem összefostam magam az ijedtségtől.

-          Elmondanád, hogy mégis mit keresel te a One Direction társaságában? – hajolt hozzám közelebb, majd mikor nem válaszoltam, hangosan, és kissé fenyegetően felnevetett – Na mivan kislány, talán süket vagy? Akkor hadd nyomatékosítsam a kérdésem – hajolt hozzám még közelebb, egészen addig, amíg az arcunk között már csak alig pár centi volt. Kikerekedett szemekkel pillantottam ki mögüle Harryék felé, de a pult körül állók tömege eltakarta előlem a fiúkat, megakadályozva hogy akár én lássam őket, akár ők engem. talán mégsem kellett volna leráznom Harryt, gondoltam, miközben nyeltem egy nagyot – Mit keresel a One Direction társaságában? – ordította a képembe, aminek hála sikeresen leköpött, így próbáltam azt a kezemmel észrevétlenül letörölni az arcomról.

-          Bocs, nem tudom, miről beszélsz. Biztos összekeversz valakivel – néztem a szemébe folyamatosan gondolkozva, és bár tudom, hogy hülye ötlet volt, de egészen egyszerűen semmi más nem jutott eszembe hirtelen.

-          Ó – egyenesedett fel újra, én pedig igyekeztem nem elröhögni magam – hát akkor… - vakarta meg a tarkóját – Bocs – biccentett felém, majd összezavarodva errébb sétált. Kikerekedett szemekkel meredtem utána, majd hitetlenül elmosolyodtam. Ez most komoly? Ennyire hülye senki nem lehet. Vagy legalább én mindezidáig azt hittem, de nagyon úgy tűnt, tévedtem.

-          A Martinija, hölgyem – halványan mosolyogva biccentettem a pultos srác felé, majd a pohárból kivéve az olivabogyót, egy pillanatnyi habozás nélkül felhajtottam. Úgy éreztem, ez kell. Az üres pohárba visszatéve az apró, zöld bogyót kicsit megráztam a fejem, majd elindultam megkeresni Flort, hogy kérjek tőle egy zsebkendőt. Úgy tűnt, már az a pár perc is betett nekem a mínusz fokokban egy szál vékony ruhában. Próbáltam a lehető legkevésbé erőszakosan haladni a tömegben, de mikor rájöttem hogy ez szinte lehetetlen, bevetésre küldtem a hegyes könyökömet, és senkit nem kímélve kutattam a szememmel Flor után. Igen, tudom, hogy igazából bárkitől kérhettem volna zsepit, de mindig is utáltam idegenekkel szóba elegyedni, a fiúkat meg jelen pillanatban nem akartam még látni. Egyre idegesebb voltam, miközben az emberek sorra egymás után tapostak a lábamba, szúrtak a bordáim közé, vágtak fejbe, vagy tapiztak le. Mikor végre megpillantottam Flor hosszú, világosbarna haját, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és már épp meg akartam ütögetni a vállát, mikor eljutott a tudatomig, hogy éppen… khm… eléggé elfoglalt volt. Pár pillanatig bambán bámultam a magas, barna hajú srácot, aki éppen belemarkolt a seggébe, miközben szenvedélyesen csókolta, mikor is ledöbbentem. És ugyanabban a pillanatban léptem oda Florhoz, és tiszta erőből löktem rajta egyet. Flor elveszítve az egyensúlyát nekiütközött Máténak, aki aztán őt megtámasztva pillantott felém. Alig egy pillanat múlva már Flor is felém fordult, és szikrázó tekintettel lépett hozzám közelebb.

-          Ez meg mégis mi a franc volt, he? – emelte fel a hangját, miközben a nyakán egy ér kidudorodott. Vagyis nagyon, tehát nagyon-nagyon ideges volt. Csakhogy, most az egyszer én is az voltam.

-          Még hogy én mit képzelek magamról? Fél éve barátod van, az istenért! És te most komolyan képes vagy megcsalni őt a bátyámmal? Az én bátyámmal, aki évek óta beléd van zúgva, te meg egyértelműen csak kihasználod, mert most épp nincs itt a pasid, és valakivel mindenképp meg akartad dugatni magad!? Hát bocs, hogy ezen kiakadtam – ordítottam a képébe, de csak miután se ő, sem Máté nem válaszoltak pár pillanatig, akkor kaptam a kezem a szám elé. Hupsz.

-          Tudod mit Liz? Rohadj meg – köpte felém a szavakat Liz könnybe lábadt szemmel, majd minden további nélkül sarkon fordult, és eltűnt a szemem elől a tömegben. A következő, amit megláttam, az a bátyám csalódott-ideges feje volt.

-          Kösz Liz, ez baromi kedves volt. Ja, és gratulálok. Ezt jól elbasztad – nézett a szemembe, majd ő is hátrafordult, és szintén eltűnt a szemem elől. Leforrázva álltam a hatalmas tömeg közepén, mégis, még soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Legszívesebben visszafordítottam volna az időt, és elértem volna, hogy ne jöjjünk el ebbe a hülye buliba, de… de én csak azt akartam, hogy minden szép legyen és jó, és olyan mint régen, de… valahogy minden, ami csak tönkre mehetett, az tönkre is ment. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogy történhetett mindez, de azt viszont tudtam, hogy alig kaptam levegőt, így hirtelen hátra fordulva valahogy kivergődtem a tömegből, majd elhaladva bárpult és a kanapékkal meg babzsákokkal tömött rész mellett kivágtam a bejárati ajtót, az előtte álló biztonsági őr nem kis bosszúságra.

http://www.youtube.com/watch?v=2aFFVa41Gck

Karjaimat azonnal összefontam a mellkasom előtt, és egy pillanatra megtorpantam, mikor megéreztem a bőrömön az első apró, tűszerű szúrást. Ez most komoly? Hó? New Yorkban? És pont most? Magamban szitkozódva pillantottam fel a hófehér felhőkkel borított ég felé, majd pár lépéssel arrébb sétáltam, és próbáltam mély levegőket venni, nem törődve azzal, hogy a hidegnek köszönhetően minden egyes levegővétel fájt. Egyik lábamról a másikra állva próbáltam legalább egy kicsit felpezsdíteni a véráramlásomat, miközben a páraként az égbe szálló leheletemet figyeltem. A gondolataim továbbra is őrült módjára cikáztak, és akárhogy próbáltam is, nem tudtam egyet sem megragadni, nem hogy még rendezni őket. Az én eseménytelen, lapos és unalmas életemhez képest a mai este egy hihetetlenül nagy ugrás volt, amit egyelőre még nem tudtam ép ésszel feldolgozni. Túlzottan is sok minden történt. Túlzottan is sok negatív dolog történt. Percekig álltam egyhelyben ugrálva, miközben kezeimet szorosan egymáshoz dörzsöltem, és próbáltam kizárva a hideget arra koncentrálni, hogy egy kicsit valóban kiszellőztethessem az agyam. Mikor már úgy éreztem, hogy lassan tényleg jéggé fagyok, hirtelen valami meleget éreztem a vállaimon, valamint a hátamon. Valami meleget és súlyosat. Ijedten kaptam fel a fejem, és néztem Harry aggódástól csillogó szemeibe. Egy pillanatig haboztam, majd összehúztam magamon a meleg kabátot, és próbáltam a belőle áradó melegre koncentrálni.

-          Bújj már bele normálisan – dorgált meg Harry, majd, mint egy kislánynak, vagy egy rongybabának, óvatosan megfogta a kezem, és belebújtatta a kabát ujjába. Miután ezzel végzett, és feltűnt neki, hogy én továbbra sem mozdultam, két kezem ernyedten lógott mellettem, arcom pedig rezzenéstelen volt, miközben tevékenységét figyeltem, sóhajtva hajolt vissza és húzta fel a cipzárt is. A kabát körülbelül kétszer akkora volt, mint én, de ez abban a pillanatban valahogy nem jött rosszul.

-          Minek vagy itt? – kérdeztem végül kissé rekedten, miközben a tekintetem belefúrtam Harry szemibe.

-          Mert láttam, hogy kirohantál kabát nélkül, és nagyon feldúltnak tűntél, és csak gondoltam jól jönne ha…

-          Nem, Harry – szakítottam félbe határozottan – Úgy értettem, minek vagy itt? – tettem fel ugyanazt a kérdést, most már jóval nyomatékosabban, és az arcát szuggerálva próbáltam jelezni neki, hogy mire is vagyok kíváncsi. Harry zavartnak tűnt, és a torkát kaparva kezdett el lassan beszélni.

-          Hát én… én csak aggódtam érted és… gondoltam beszélgethetnénk megint és talán… talán elmondhatnád, hogy mi a baj… - motyogta össze-vissza, miközben a cipőjét bámulta.

-          Hogy szeretnéd, ha elmondanám, mi a baj? Á, ugyan már, semmi, dehogy Harry, teljesen jól vagyok, végül is csak a méltóságomat vesztettem el. Ja, meg a legjobb barátnőmet! Ó, és a bátyámat! Ja, és még nem mondtam volna? A bizalmamat Harry, a bizalmamat – közöltem vele, és ugyan már, nem, cseppet sem voltam gúnyos. Harry nem szólt semmit, csak csendben nézett rám, összehúzott szemöldökkel, és hát mit ne mondjak nem túl vidáman. Aztán, miután hagyott nekem elég időt ahhoz, hogy legalább egy kicsit lenyugodjak, közelebb lépett hozzám.

-          És szeretnéd, ha én is elmondanám, hogy mi a baj? – húzta fel a szemöldökét, és miután nem reagáltam semmit, folytatta – Nekem az a bajom, hogy az az egy ember, akiben jelenleg bízni tudok, elvesztette a bizalmát. És ez fáj, mert azt hittem, nem csak én tudok bízni benne, hanem ő is bennem – nézett mélyen a szemembe, mire nyeltem egyet.

-          Ez igazán imponáló, de nem tudok bízni benned Harry, mert elmondtad Zaynnek, hogy miért nem szoktam szinte soha inni – léptem egy kicsit hátrébb.

-          Mi? – vágott meglepett arcot – Én ugyan nem mondtam neki semmit – rázta a fejét határozottan, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám – Soha nem adnám tovább azokat a dolgokat, amiket te mondtál nekem. Akkor sem, ha soha többé nem látlak téged ez után a három nap után, még ha ez jelen pillanatban eléggé valószínűtlennek is tűnik.

-          De mégis miért? – léptem ismét hátrébb, és éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsult.

-          Bár meg tudnám fogalmazni – mosolyodott el féloldalasan – De annyi biztos, hogy mély nyomot hagytál bennem. Amit nem tudom, hogy csináltál mindössze két nap alatt, de mindenesetre sikerült. És annyi is biztos, hogy egy szimpla barátságnál sokkal, de sokkal többet érzek irántad – nézett mélyen, de nagyon mélyen a szemembe, és lépett hozzám még közelebb. Lesütöttem a szemem, de Harry a jéghideg kezét az állam alá téve felemelte a fejem. Szempilláira hópelyhek hullottak, haja már kicsit nedves lett, orra egészen piros lett a hidegtől. nem volt tökéletes, persze hogy nem. Hiszen most nem Harry Styles volt, a One Direction énekese. Most nem kellett tökéletesnek lennie. Most csak Harry volt, Cheshire-ből, és annak ellenére is, hogy teli volt hibákkal, én abban a pillanatban mégis úgy éreztem, hogy számomra tökéletes. Így hát halványan elmosolyodtam, mikor fejét elkezdte közelíteni az enyémhez, és csak lehunytam a szemem, várva a csodára. Mikor a széltől kissé kicserepesedett ajkai az enyémekhez értek, az egész testemet borzongás járta át. Kezeimet a hűvös arcára helyeztem, ő pedig átölelve a derekamat közelebb húzott magához. éreztem, ahogy az arcomon egy forró könnycsepp gurult végig, így most kezeimmel a hajába túrva hevesebben kezdtem csókolni. Mind a ketten egyre szenvedélyesebbé váltunk, és igazából, ha a klub bejárata előtt álló biztonsági őr nem figyelt volna minket nyál csorgatva, ez egy igazi, filmbe illő pillanat lett volna. De ez abban a pillanatban valahogy nem zavarta egyikünket sem. Harry lassan elhúzódott tőlem, majd homlokát az enyémnek támasztva türelmesen várta, hogy szapora légzése egy kicsit csillapodjon, miközben én is próbáltam arra koncentrálni, hogy a szívem normális tempóban verjen.

-          Tudod, Liz… A szobádat ma éjszakára is kivettük – mosolyodott el halványan, bár egyben félénken is. Mélyen a szemébe nézve felhúztam a szemöldököm, majd ajkamat az övére nyomtam. Mikor elhúzódtam tőle, cinkosan rákacsintottam.

-          Akkor meg mégis mire várunk? – kérdeztem kissé értetlenül, majd kezemmel elkezdtem húzni a zsákutca végében álló elsötétített ablakú luxusjárgány felé.

Harry vigyorogva szállt be a kocsiba, ahol a hotelig vezető út végéig szorítottuk egymás kezét. Akkor nem érdekelt rajta kívül semmi más. Sem a videó, amit valószínűleg fel fognak pakolni a netre, sem az az értelmi fogyatékos nőszemély, aki nekem támadt a pultnál, sem Flor, sem a bátyám. Csak és kizárólag Harry.

http://www.youtube.com/watch?v=kFfKb_WEkCE

A hotelszobába érve aztán egyetlen szó nélkül léptünk egymáshoz, és most már hagytuk, hogy a csókunk szinte őrjítően szenvedélyessé váljon. Nem telt bele sok idő, és már a ruháinktól is megszabadultunk. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillantást, amivel Harry egész éjszaka engem figyelt. Azt a tüzet, azt a szikrát, ami minden egyes alkalommal fellobbant, ahányszor csak rám nézett. Azon az éjszakán egy percnyit sem aludtunk. Ki akartuk használni a véges időnket, és nem akartuk holmi alvásra pazarolni. Felváltva beszélgettünk és szeretkeztünk, és engedtük a másiknak, hogy mind a testünket, mind a lelkünket felfedezze teljes mértékben. Mikor reggel a hotelszoba ajtaja előtt állva még utoljára megcsókoltuk egymást, mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy ez a búcsúcsókunk. De egyben azzal is tisztában voltunk, hogy ezt a két éjszakát életünk végéig nem fogjuk elfelejteni. Mindketten mosolyogtunk, mikor végül a folyosóra kilépve elengedtük egymás kezét, és ellenkező irányba elindultunk, még akkor is, ha belülről összetörtünk. Ez a kissé szomorkás, és mindenképpen titokzatos mosoly még akkor is az arcomon virított, mikor Flor és Máté oldalán kiléptem a Budapesti repülőtér kapuján. Álmodozva pillantottam hátra, és néztem fel az égre. És továbbra is ott virított az arcomon az a mosoly, aminek okáról eddig még senki nem tudott.

#####

-          Harry, most hozzád tennék fel egy kérdést. Voltál már úgy igazán, elsöprően, és megmagyarázhatatlanul szerelmes? – a riporter behízelgő vigyorral nézett a most titokzatosan elmosolyodó Harryre.

A kezemben levő fakanalat letéve kicsit közelebb mentem a tévéhez, ahol épp az anyám nézte az egyik angol zenecsatornát, mivel éppen angolul tanult. Kezeimet a csípőmre téve figyeltem Harry azóta kissé megváltozott vonásait, markánsabbá vált arccsontját, a szemébe költözött érettséget. Hiába, ez a pár év cseppet sem volt hátrányára.

-          Arra gondolsz, aminek boldog vége van? – kérdezett vissza Harry azon a bizonyos rekedtes hangján.

-          Nem feltétlen – rázta meg a fejét a visszakérdezéstől kissé megszeppenten a riporter.

-          Akkor azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Egyszer – Harry elgondolkozva nézett bele a kamerába, miközben száját ugyanarra a mosolyra húzta, mint amire pár éve ott, a hotelben is.

-          És mi történt azután, hogy… rossz vége lett? – hajolt hozzá közelebb Mr Behízelgeknekedmerttudomhogykibaszottsokpénzedvan.

-          Nos, ugyan erről még soha nem beszéltem, és ha lehet, most sem mennék bele a részletekbe, de annyit elárulhatok, hogy azóta egyszer sem láttam. Még csak nem is hallottam felőle – Harry arcán kiszélesedett az a titokzatos mosoly, ami ekkor az én arcomon is megjelent.

-          Ó, hát ez igazán szomorú. De ne aggódj, találsz majd jobbat – veregette meg a hátát Mr. Behízelgeknekedmerttudomhogykibaszottsokpénzedvan.

-          Persze – húzódott egy kicsit hátrébb, majd szemét lesütve az interjú további részében csendben maradt, csak titokzatos, szomorkás mosollyal meredt maga elé.

-          Liz, drágám, minden rendben? – pillantott fel a kanapéból Anya, mire elmosolyodva bólintottam – Mond csak, nem tudod véletlenül, honnan voltak nekem olyan ismerősek ezek a fiúk? – bökött a képernyő felé összehúzott szemöldökkel.

-          Régen szerettem őket – indultam vissza a konyhába.

-          Ó, hát persze! Milyen rég volt is az! Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy megnyerve azt a versenyt kiutazhattál New Yorkba, és találkoztál velük – hallottam a hangján, hogy mosolyog, így visszafordultam hozzá, és magamra varázsoltam az eddigi talán legszélesebb mosolyomat, ami egyszerre volt titokzatos, és szomorú.

-          Igen, Anya. Mintha csak tegnap lett volna…