9 - No one needs to be alone

http://www.youtube.com/watch?NR=1&v=joi5YhlGNUs&feature=endscreen

"We can't choose 

where are we from,

but we can choose

where we go from there."

A félhomályban levő ebédlőbe behallatszott a TV halk duruzsolása. Scarlett feszülten ült az asztalnál, ujjaival a poharán dobolva, miközben azon imádkozott, hogy Sasha végre kikapcsolja a készüléket. Fájt a feje, gyengének érezte magát, és még a szokásosnál is jobban idegesítette a háttérzaj.

Sasha mindeközben a kanapén ült felhúzott lábakkal, és meredten bámulta a villogó karácsonyfát. Tudta, ha a fa nem lett volna a helységben, nem lett volna képes megmondani, hogy nemrég volt karácsony. Az ünnepek a szokásosnál jóval komorabban teltek, a három lány közül senkinek nem volt ünnepi hangulata, a napok csigalassúsággal teltek, és ugyan mindhárman igyekeztek udvariasan viselkedni a másikkal, valamint tettetni, hogy a semmitmondó ajándék igazán találó, valójában egyiküknek sem sikerült becsapni a másikat. Sasha hangulata továbbra is nyomott volt, ráadásul a munkájából alig pár nap szabadságot tudott kivenni, egyébként szinte állandóan az irodájában ült, és unalmas papírmunkát végzett. Scarlett és Lena jókedve akkor párolgott el, mikor szüleik korántsem vidám hangulatban keresték fel őket. Felháborítónak tartották, hogy a lányok még az ünnepekkor sem hajlandóak találkozni velük, és kikérték maguknak, hogy a későbbiekben pótolják be a találkozót. Scarlett a hívásuk után bevonult a szobájába, és egész nap ki sem jött onnan, míg Lena napokig feszült volt, és a szokásosnál jóval barátságtalanabb. A fiúk a legutóbbi találkozásuk óta nem hallattak magukról, bár Danielle és Eleanor egyszer átmentek kellemes ünnepeket kívánni. Scarlett nem értette, hogy Zayn miért nem hívja fel soha, és elhatározta, hogy amint teheti, felkeresi a fiút. Bár már elmúltak az ünnepek, és visszatértek a szürke hétköznapok, mégsem volt képes rávenni magát erre. Inkább begubózott a szobájába, és igyekezett a lehető legkevesebb időt azon kívül töltenie.

-          De miért nem beszélsz vele erről? – húzta fel a szemöldökét Dave, miközben ujjait a nemrég megérkezett kapucsínója köré fonta. Lena vele szemben kisöpörte a haját az arcából, majd kavargatni kezdte a forrócsokiját, és gondterhelten sóhajtott.

-          Ez nem ilyen egyszerű. Amilyen makacs, tudom, hogy nem tudnék hatni rá. Addig lesz ilyen, ameddig ilyen lesz. És az egyetlen dolog, amit tenni tudok, az az hogy reménykedek, hogy a lehető leghamarabb jobban lesz – húzta el a száját.

-          Hát akkor meg? Most mondtad, nem tudsz mit csinálni, akkor meg ne aggódj érte. Csak feleslegesen stresszeled magad – mosolyodott el féloldalasan Dave, majd előrenyúlva megfogta Lena eddig az asztalon pihentetett kezét.

-          Tudom, de ez nem ilyen egyszerű. Mégiscsak a húgom. És felelősséggel tartozom érte – sóhajtott fel, majd megrázta a fejét – Bocs, hogy ezzel traktállak, tudom, hogy nem kéne panaszkodnom, elvégre olyan rég nem találkoztunk – mosolyodott el halványan, és megszorította Dave kezét.

-          Ugyan, ez nekem nem gond. Szimplán csak örülök, hogy veled lehetek, lényegtelen, hogy miről beszélünk – mosolyodott el, majd elnézett Lena mellett – Hé, ők nem a barátaid? – ráncolta össze a szemöldökét. Lena kíváncsian fordult meg, majd mikor megpillantotta Liamet Daniellel kézenfogva, elmosolyodott.

-          Hahó, nem akartok csatlakozni? – kiáltotta el magát, és intett a vidáman beszélgető páros felé, akik most feléjük kapták a fejüket, és mosolyogva közelebb mentek.

-          Kiket nem látni errefelé? Szívesen ideülünk, de persze csak ha nem zavarunk – húzta fel a szemöldökét Liam, és tekintete Lenáról Dave-re csúszott, aki csak megvonta a vállát. Danielle odahúzott az apró asztalhoz egy széket, és mosolyogva leült Lena mellé. Liam rátette a vállára a kezét, és lehajolt hozzá.

-          Mit kérsz? Idehozom neked is.

-          Azt hiszem, maradok egy forrócsokinál.

Lena mosolyogva pillantott a teljes összhangban levő párosra, majd rámosolygott a vele szemben levő Dave-re. És csak remélni tudta, hogy a fiú tényleg nem bánta a társaságot. Elvégre már hetek óta nem tudtak igazán kettesben lenni, és bár a fiú nem mutatott túlzottan nagy bosszúságot az ügy felé, azért néha látszott rajta, hogy nem viseli túl jól. Lena magában már tervezgette, hogyan is tölthetnének több időt kettesben, és arra gondolt, egy lazítós hétvége mindenképpen jót tenne a kapcsolatuknak. Gondolatban már el is kezdte tervezni a részleteket, mikor Danielle odafordult hozzá.

-          Na és hogy teltek az ünnepek? Jó rég nem hallottunk felőletek.

-          Nem volt valami nagy szám. Nem hívtunk vendégeket, és mi Scarlettel nem is mentünk sehova. Valahogy nem volt kedvünk a nagycsaládi összejövetelekhez. De Sasha pár napra elutazott a családjához – mosolyogva beszélt, majd óvatosan kortyolt egyet a még mindig forró italából. Az édes, krémes csokoládé pillanatok alatt felmelegítette Lena gyomrát, aki megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy hetek óta először végre nem fázik – És nektek?

-          Hát, a fiúknál nagy volt a rohanás, mint mindig. Egy-két napot El is, meg én is velük voltunk, de aztán nem bírtuk tovább, és inkább hazamentünk. Meg aztán nyílván nekünk is hiányzott már a saját családunk, és ideje volt egy kis nyuginak – Danielle arca kisimult volt, haja és ruhája rendezett, Lena pedig elgondolkodott, hogy ő vajon miért nem tud olyan összeszedetten kinézni, mint a mellette ülő lány. Hiszen tudta jól, hogy haját elaludta, hogy bőre még a szokásosnál is sápadtabb, és hogy gyűrött felsője borzalmasan állt rajta. Hiába tagadta volna, bárki láthatta, hogy Scarlett viselkedése teljesen kikészítette.

-          Tessék, Dan, itt a forrócsokid – tette le a lány elé a fehér bögrét Liam, majd magának is odahúzott egy széket, és elhelyezkedett az asztalnál – Mi a csevegés tárgya? – mosolyodott el, miközben fél  kezével lazán átkarolta Daniellet.

-          Csak a karácsonyról beszélgettünk. Meg arról, hogy ti mekkora egy energiabombák vagytok. Komolyan, még mindig nem értem, hogy bírjátok ezt a folytonos rohanást.

Liam mosolyogva tűrte, hogy barátnője az egekig dicsérje, miközben néha lopva odapillantott Lena és Dave összekulcsolt kezeire. Majd megrázta a fejét, és ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Sokáig beszélgettek, jóval tovább, mint ahogy Lena arra számított, és mikor végül rápillantott a csuklóján levő ezüst karórára, a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy felsikítson.

-          Basszus – suttogta kikerekedett szemekkel, majd felpattant, és kapkodva készülődni kezdett.

-          Mi történt? – ráncolta a homlokát Dave, miközben nyugtatóan végigsimított Lena alkarján.

-          Elcsesztem. Rohadtul elcsesztem – válaszolta Lena láthatóan zavarodottan, miközben igyekezett a lehető leggyorsabban felhúzni a cipzárt a kabátján. Nem volt jó ötlet, a következő pillanatban a kabát nagyot reccsent, egy hosszú szakadást hagyva maga után az oldalán. Lena ingerülten sóhajtott fel, majd visszahuppant a székre, és homlokát a kezére támasztotta – Elfelejtkeztem Scarlettről – nyögte ki végül nagy nehezen, mire Dave elhúzta a száját, Liam és Danielle azonban értetlenül néztek össze.

-          Ezt hogy érted? – hajolt közelebb Lenához Denielle.

-          Havonta egyszer kell orvoshoz mennie, és ma délre volt időpontja, most meg már fél egy van, és valószínűleg egyedül ment el, és most azt hiszi, hogy cserbenhagytam, ami igaz is, és… Hogy lehetek ennyire szívtelen? – fordult végül Dave felé, aki ekkor megragadta a kezét, és bíztatóan megszorította.

-          Hé, nyugi. Scarlett nagylány már, tud vigyázni magára. Nem szabadna folyton előtérbe helyezned őt.

Lena egy pillanatig hitetlenkedve nézett rá, majd kikapta a kezét Dave szorításából.

-          De hát vak! És én vagyok az egyetlen, akire számíthat! Mond csak, mond neked valamit is ez? – húzta fel a szemöldökét hűvösen. Dave unottan sóhajtott, majd kimérten válaszolt.

-          Nem úgy értettem, Lena. Csak…

-          Csak!? Jesszus, Dave, te mégis mit csinálnál a helyemben? Ó, ja, igen, le se szarnád Scarlettet, mert neked éppen randid van, ugye? Úristen, mond, ki vagy te? – csapott a homlokára Lena, majd a táskáját felkapva felpattant, és kiviharzott a kávézóból, nem törődve a következményekkel. Tudta, hogy túl hamar felkapta a vizet, és azt is, hogy Dave nem (teljesen) érdemelte meg a letolást, de a benne felgyülemlett feszültségnek úgy tűnt, csak erre az egy kis szikrára volt szüksége ahhoz, hogy kitörjön. Most mindenesetre dühös volt Dave-re, de nem annyira, mint mikor rájött, hogy ő még csak nem is ment utána. Hajába túrva állt meg egy pillanatra a fagyos utcán, majd mély levegőt véve immár normális tempóban haladt tovább. És közben igyekezett győzködni magát, hogy ez az egész nem olyan nagy dolog. Bár persze közben nagyon is jól tudta, hogy az. Gyűlölte a tudatot, hogy ezzel a baklövéssel valószínűleg egy életre elintézte, hogy Scarlett ne merjen rá támaszkodni. Ráadásul mindezt miért? Egy fiú miatt, akit úgy tűnt, annyira nem is érdekelt, hogy mi volt Lenával.  Megrázta a fejét, és úgy döntött, Dave-vel majd később foglalkozik. Előbb Scarlettet kellett megkeresnie, és biztosítania arról, hogy ilyen többet nem fog előfordulni.

Scarlett cipőjének sarka hangosan kopogott a konyha padlóján, megtörve ezzel az addigi monoton zúgást, ami a TV-ből jött. Sasha a kanapén ülve felnézett az újságjából, amit addig olvasott. Scarlett egy pillanatra megtorpant a konyha közepén, majd lassú léptekkel átsétált a nappaliba. Sasha felhúzott szemöldökkel nézett rá, majd az újságját félretéve előrehajolt.

-          Segíthetek valamit?

Scarlett arca megrándult, majd vonásai kisimultak, és bár először vissza akarta utasítani Sasha ajánlatát, végül meggondolta magát.

-          Lena még mindig nem ért vissza?

-          Nem, még nem. Felhívjam, hogy mikor lesz itt?

-          Nem, köszi. Ha megfeledkezett az időpontról a pszichológusnál, akkor biztos fontos dolga van. Felesleges zavarni, majd elmegyek egyedül.

Sasha egy pillanatig ellen t akart neki szegülni, de aztán eszébe jutott mit mondott neki Lena nem is olyan régen. „Ha van bárki a világon, aki még nálam is makacsabb, az Scarlett. Ha jót akarsz magadnak, hagyod, hogy azt csináljon, amit szeretne.”

-          Hívok neked taxit – vette végül elő a telefonját kissé összezavarodva. Scarlett bólintott, majd kezével kitapogatva a kanapét leült Sasha mellé.

A csengő éles hangja belehasított a nappali félhomályába, és míg Sasha kezeit ijedten a szívéhez kapta, addig Scarlett gépies mozdulatokkal felállt, és az ajtóhoz lépett. Csakhogy a várttal ellentétben nem egy taxisofőr állt kint, hanem egy kezét lazán zsebrevágó Harold, aki most megrázta a fejét, hogy a haja ne lógjon a szemébe.

-          Ó, helló – mosolyodott el zavartan. Scarlett összeráncolta a szemöldökét, majd automatikusan hátrált egy lépést.

-          Harry? – kérdezte döbbenten, miközben remélte, hogy a fiő nem látta meg a távolságtartó mozdulatát, majd elmosolyodott, reménykedve, hogy ez a mosoly kevésbé tűnt műnek, mint amennyire valójában az volt – Hát te?

-          Én csak… beugrottam – túrt bele a hajába Harry kissé zavartan. Nem értette Scarlett viselkedését, hiszen míg legutóbb feltűnően kedves volt vele, most érezhetően távolságtartó volt.

-          Remek- mosolyodott el Scarlett, és csak magában tette hozzá: „Akkor most ki is ugorhatsz”. hatalmas szerencséjére nem messze tőlük rövid dudaszót hallott, ami egyértelműen azt jelezte, vége az udvarias bájcsejevnek – Ez értem jött. Bocsánat, de most mennem kell. Örülök, hogy összefutottunk – biccentett, majd átlépte a küszöböt. Volna. Ha nem számolta volna el magát, ahogy az utóbbi időben már nem egyszer. Ha Harry nem ragadja meg a derekát, közelebbről is megismerkedett volna az aszfalttal.

-          Hé, csak óvatosan – mosolyodott el Harry, miközben segített Scarlettnek visszaszerezni az egyensúlyát – Biztos, hogy jó ötlet egyedül menned? Elég csúszósak az utak – méregette gyanakodva a kabátja ujját törölgető lányt.

-          Persze, megleszek, nyugi. Csak beszállok a kocsiba, aztán kiszállok onnan – indult el ismét a fekete kocsi felé becsukva maga mögött az ajtót, immár jóval óvatosabban.

-          Azért én nyugodtabb lennék, ha valaki elkísérne.

Scarlett egy pillanatra megtorpant, és mély levegőt vett. Legszívesebben elküldte volna Harryt a fenébe, de aztán beugrott a fejébe Lena parancsolgató hangja, és egyből mézesmázos mosolyt varázsolt az arcára, majd visszafordult Harry felé.

-          Ha ennyire féltesz, akkor kísérj el magad – közölte incselkedve. Harry egy pillanatra megdöbbent az ismételt hangulatváltozáson. Képtelen volt követni a lányt, így inkább csak beletörődve bólintott.

-          Megyek is – lépett végül Scarlett mellé, és karolt bele a lányba. Scarlett egy pillanatra lefagyott, de aztán hagyta, hogy Harry elsegítse a kocsiig. Bár ha belehalt volna, sem vallotta volna be, de tény és való, hogy jól jött neki a segítség. Egyszer még így ios megcsúszott a csúszós járdán. Megkönnyebbülten ült be a kellemesen befűtött kocsiba, majd bediktálta a címet, és igyekezett feltűnésmentesen arrébb csúsztatni a lábát, hogy az ne érjen hozzá Harryéhez.

-          És tulajdonképpen hova is megyünk? – húzta fel a szemöldökét Harry, miközben kigombolta fekete szövetkabátját.

-          A kórházba – válaszolt Scarlett nyugodtan, és bár Harry várt pár másodpercet, hátha folytatja, de úgy tűnt, nem akar belemenni a részletekbe.

-          Értem – biccentett végül, majd fészkelődni kezdett. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, pedig Scarlett mellett eddig nem került sor erre. Most viszont, hogy egyértelműen a lány fogyatékosságáról volt szó, Harry érezte, csúszós talajon járnak.

-          És milyen gyakran kell vizsgálatra menned? – kérdezte végül pár perc kínos hallgatás után.

-          Havonta. Általában. De most elküldtek pszichológushoz is, csak a biztonság kedvéért, amolyan féléves kontrollra, hogy biztosra vegyék, nem őrültem bele a vakságomba – vonta meg a vállát könnyednek szánt mozdulattal, de belül közel sem volt ennyire nyugodt. Utált erről beszélni, mégis úgy sejtette, Harry elvárja, hogy beszéljen ezekről a dolgokról is – Ami elég hülyeség. Elvégre, volt már időm beletörődni, hogy életem végéig így maradok – mosolyodott el halványan.

-          De… Biztos ez? Nincsen semmi remény? – ráncolta össze a szemöldökét Harry, amivel tudta nélkül átlépett egy bizonyos határt, és Scarlettnek minden erejére szüksége volt, hogy ne kezdjen el ordítozni a fiúval.

-          A remény már rég meghalt bennem. És felesleges lenne újraéleszteni.

Harry lehajtotta a fejét. Fogalma sem volt, hogy mennyire biztos az, amiről Liamék beszéltek a minap, és nem akarta feleslegesen felzaklatni a lányt. Biztosabb információkra volt szüksége, és tudta jól, ehhez nem kell mást tennie, mint várnia. Mégis, ez a várakozás most a lehető legnagyobb kínnak tűnt.

-          Hé, a remény hal meg utoljára – mosolyodott el végül megzabolázva magát, mikor már majdnem kinyögte az igazságot.

-          Ja, persze – vonta meg a vállát Scarlett kissé szarkasztikusan, majd elfordulva Harrytől homlokát a hűvös ablaküvegnek támasztotta, ezzel jelezve, hogy a beszélgetés számára véget ért.

Lena csapzottan, a jeges széltől kipirult fejjel, egy esésnek köszönhetően a fél pár cipőjéről letörött sarokkal esett haza. Sasha egy pillanatra felnézett rá, majd vissza a magazinjába, de mikor feldolgozta a lányra egyáltalán nem jellemző kinézetet, döbbenten nézett vissza rá.

-          Manapság a sárgaháznak nem a legjobbak a biztonsági emberei – jegyezte meg szórakozottan, mire Lena csak egy lesújtó pillantást küldött felé.

-          Scarlett?

-          Elment. Harryvel – húzta fel a szemöldökét Sasha, miközben felidézte magában, ahogy lefagyva hallgatta az ajtóban zajló beszélgetést, és igyekezett megakadályozni magát abban, hogy felálljon, és Harryhez lépve teljes erőből behúzzon neki egyet. Képtelen volt felfogni, hogy mindössze egyetlen perc alatt képes volt véget vetni hosszú évek óta tartó kapcsolatuknak. Dühös volt, csalódott, de leginkább nem értette. Nem értette, hogy miért volt dühös és csalódott. És bár kezdte kapizsgálni, hogy mit is jelent az a mellkasát elöntő, forró, intenzív fájdalom minden egyes alkalommal, mikor meglátta Harryt, mégsem lett volna képes ezt beismerni magának. Elvégre ő volt az idősebb. Az idősebb és a bölcsebb, és képtelen volt felfogni, hogy hagyhatta, hogy egy ilyen pimasz, álszent, tapasztalatlan kisfiú elcsavarja a fejét. De tudta jól, hogy bármit megadna azért, hogy visszakaphassa őt.

-          Remek – jegyezte meg Lena, majd megrázta a fejét. Nem tudta eldönteni, hogy inkább örüljön annak, hogy Scarlett legalább nem egyedül ment, vagy akadjon fel azon, hogy kinek a társaságában tölti el most éppen idejét.

-          Nem arról volt szó, hogy tenni fogsz valamit ez ügyben?

-          Én megpróbáltam – húzta fel a vállait Lena – Bár úgy tűnik, nem elég erősen. Ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy az a fiú összetörje őt. Túlontúl törékeny és érzékeny ahhoz, hogy meg tudja védeni magát.

Sasha elégedetten bólintott, de közben egy pillanatra elszörnyedt, hogy mégis milyen indokok vezérlik abban, hogy megakadályozza unokahúga boldogságát. Bár tudta jól, hogy részben igaza volt mindabban, amit Lenának mondott, mégis kihagyott egy igen fontos részletet. Mégpedig, hogy ha Harry valóban beleszeret Scarlettbe, akkor egész lényével védelmezni fogja őt, és hogy igazából soha nem lehetne nagyobb biztonságban, mint Harry mellett. De Sasha tudta, hogy ezzel csak jótékony célból hallgatta el az igazságot, és ezért nem is érzett bűntudatot. Inkább csak elmosolyodva hátradőlt, és visszatemetkezett a divatmagazin lapjaiba.

Harry szórakozottan nézte az előtte levő falon levő hatalmas, emberek sokaságát ábrázoló fényképet. Furcsa, és egy kicsit talán hátborzongató is volt belegondolni, hogy éppen egy csapat őrültről készült csoportképet bámult. De mivel nem volt más dolga, Scarlett pedig már majd egy órája belépett a hatalmas, aprólékos faragással díszített faajtón, így inkább nem gondolt bele a dolog furcsaságába. Plusz, inkább bámulta a képet, mint a nemrég megérkező, és a közelébe letelepedő fiút, akibe anyja karolt bele, és beszélt neki folyamatosan figyelemelterelésképpen, és akinek a szeme ijedten, szinte megszállottan körözött a szobában. Harry nem akarta őt bámulni, hiszen tudta, hogy az illetlenség lenne, plusz kellemetlenséget sem akart okozni sem a fiúnak, sem az anyjának, mégsem tudta megállni, hogy időnként oda-oda ne pillantson. Így aztán kissé megkönnyebbült, mikor végül nyílt az ajtó, és Scarlett lépett ki rajta egy alacsony, vörös hajú nő kíséretében.

-          Akkor ne felejts el drágám szólni Lenának a jövő hónapról – tette a kezét Scarlett vállára, majd óvatosan tolt rajta egyet, és már intett is a következő betegének. A még mindig ijedtnek kinéző fiú most felállt, és a hirtelen mozdulattól kicsit félrecsúszott a pólója, láttatva ezzel a vállán levő hosszú, vékony, rózsaszínes vágásnyomok sokaságát. Harry elhúzta a száját, majd figyelmét végül Scarlettre irányította.

-          Megvagy? – mosolyodott el halványan, mire Scarlett megtorpant, majd egy pillanatnyi habozás után mosolyt varázsolt addig komor ábrázatára.

-          Harry. Nem hittem volna, hogy megvársz.

-          Miért ne vártalak volna meg? – húzta fel a szemöldökét csodálkozva Harry. Scarlett csak megvonta a vállát, majd minden további nélkül elindult a kijárat felé.

-          És hogy értette a nő, hogy a jövő hónapról szólnod kell Lenának? Nem csak félévente kell kontrollra járnod? – ráncolta össze a szemöldökét, miközben felpattant, és Scarletthez igazította lépteit.

-          De igen. Abban az esetben, ha nem térnek vissza a régi gondolataim.

-          Miféle gondolatok?

-          Halál. Öngyilkosság. Önbántalmazás. Skizofrénia. Ilyesmi.

Harry egy pillanatig hezitált a válasszal, ez alatt az idő alatt igyekezett megemészteni a hallottakat, és próbált nem túlzottan kiakadni. Többé-kevésbé sikerrel is járt.

-          Ilyesmi? Scarlett, ez komoly dolog – rázta meg a fejét értetlenül.

-          Na ne! - kiáltott fel Scarlett erőltetetten, miközben Harry felé fordult – Én azt hittem, hogy ezek amolyan csipcsup dolgok, amik mindenkivel megesnek!

-          Oké, bocsánat, nem akartam semmi rosszat, csak… Hé – fogta most meg Scarlett karját, ezzel elérve, hogy a lány megtorpanjon, és rá koncentráljon – Ha bármiben segíthetek, én itt vagyok, oké? – mosolyodott el halványan.

-          Köszönöm, Mr. HősHarry, csak rád vártam egész életemben, most már megnyugodhatok, a válladra tehetem a fejem, és hagyhatom, hogy elvigyél Csodaországba a repülő szőnyegeden. Jaj, nem, bocs! Az egy másik mese – húzta fel fél szemöldökét, majd kirántva a karját Harry szorításából kivágtatott a kórházból.

Harry egy pillanatig habozott, mielőtt utána rohant volna, és csak egyetlen gondolat futott végig az agyán.

-          Skizofrénia, mi? Nos, ez legalább sok mindent megmagyaráz – motyogta bele a semmibe, majd mit sem törődve a tőle pár méterre levő ápolónő furcsa tekintetével, Scarlett után sietett.